A világegyház figyelme immár több mint egy éve a fiatalok felé fordult. Ennek a nagy érdeklődésnek számos állomásán vagyunk túl, kiemelt pontja és koronája pedig a XV. Ebbe az útba kapcsolódott bele a főegyházmegyénk is, amikor az elmúlt esztendőben kifejezetten az ifjúság évét hirdettük meg, és úgy tűnik sikeresen meg is éltük.
Szent Pál így biztatja Timóteust: Ezért figyelmeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk (2Tim 1,6-7).
Az előttünk álló lelkipásztori év szentírási mottója: Követlek téged, bárhová mész (Lk 9,57). Ehhez csatlakozva kövessük mi is az Úr Jézust, legyen az imánk fő gondolata a neki kimondott igen. Ebben a boldogságos Szűzanya és a szentek sokasága előttünk jár. Gyulafehérvár, 2018. Advent I. György s. I.
A hivatás kérdésköre
A hivatás kérdésköre igen összetett. Az életünket és annak minden pillanatát ajándékba kaptuk Istentől, embertársainktól. Ennél fogva feltételezhetjük, hogy Istennek terve is van velünk mind közösségileg, mind egyéni szinten. Hogy ki mit, hogyan, mikor és miért választ, azt nehéz lenne megmondani.
Van azonban egy közös tényező mindenkinél, aki a hivatását éli: az élmény. Ez tekinthető ugródeszkának, de tétovázás esetén vagy krízishelyzetben mentőövnek is.
A munkában való kiteljesedésre nagyon sok lehetőség van: rengeteg előadás, képzés, workshop, hatékonyságfejlesztő tréning. Ez rendben is van így. Ugyanilyen fontos viszont életünk másik vetülete is, ahol át kellene élni az áramlatot (flow), hogy folyamatosan haladjunk belső utunkon és a külső munkánk is segítség legyen a belső életünk beteljesedésében.
Amikor valaki élete delén visszatekint életútjára, ráébred, hogy sok tudatos döntés, megfontolás, elhatározás, esetleg fogadalom vezette idáig. Vajon mennyi tudatos döntés, szabad választás adatik meg a mai 18-25-35 éves fiatal felnőttek életében? És mennyi része van ezekben a döntésekben a szülők delegált önmegvalósításának, az ösztönös, sőt tudattalan tartalmak belső kényszereinek?
Ebben az évben a hivatásokra koncentrálunk; lehet ez: apai-anyai, papi-szerzetesi, orvosi, tűzoltói, írói stb. Amikor ugyanis a hivatásról beszélünk, beleértjük a szakmai hivatást is, ha az a szakma, amit szolgálatból teszünk, lényünk legmélyéről fakad. Nem sok pénzért, nem hatalomért és nem becsvágyból ered.
Ebben a kontextusban már nem is szükséges olyan kifejezéseket használni, mint: szakmai hivatás, életpálya modell vagy pénzes szakma. Mert tudjuk: ahol „állunk", az a mi helyünk a világban, amelyet Isten rendelt nekünk, és az a közösség, amelyben dolgozunk, a küldetést is megadja. Nincs tehát véletlen, elrontott, eltévesztett életút, hanem folyamatos dinamika (alakulás) van, amely átvezet sok mindenen. Ez az út gazdaggá tesz, hisz éppen abból a szemszögből fogjuk látni a világot és magunkat, ahol a helyünk van. Ezzel tudjuk egyénként is az embertársainkat gazdagítani.
A lelkek megkülönböztetése: művészet és gyakorlat
A lelkek megkülönböztetése művészet. Művészien pedig csak akkor tudunk valamit, ha az ehhez szükséges készségeket, képességeket önmagunkban kiműveljük, vagyis sokat gyakoroljuk. Aki gyakorol, az remél. O. F. Bollnow filozófus mondja: „Az ismerettől a tudáshoz csak a gyakorlás útja vezet".
A lelkek megkülönböztetésének művészete mind az egyes embert, mind a családot és a közösséget egyetlen kérdés elé állítja: kész vagyok-e, illetve készek vagyunk-e Isten akaratának keresése érdekében, Isten akarata szerinti döntéseink meghozatalának érdekében gyakorolni? Tudnunk kell, hogy amennyire komolyan használjuk a célunk eléréséhez szükséges eszközöket, annyira akarjuk komolyan azt a célt. A lelkek megkülönböztetése csak eszköz ahhoz, hogy az Úr ismeretében növekedjünk, és az igazak útján járjunk.
Két szempont lényeges: először is ahhoz, hogy egyáltalán elkezdődhessen a megkülönböztetési folyamat, szükséges, hogy az ember legyen felkészült egy ilyen folyamatra. Ez abban áll, hogy megtanul hármas figyelemmel élni:
- Figyelmes életének külső eseményeire.
- Figyelmes Isten misztériumára.
Ha erre képes valaki, akkor az alább felsorolt öt lépést kell megtennie a megkülönböztetés folyamatában.
Az öt lépés a lelkek megkülönböztetésében
Az első lépés kulcsszava: megérezni, ráérezni. A lélekben megjelenő belső megmozdulások megérzésénél lényeges, hogy ezt szabadon tegyük, ne szabjunk megérzéseinkben korlátokat, és ne mondjunk mindjárt értékítéletet fölöttük. Vannak, akik életük során megtanulták, hogyan tudják figyelmen kívül hagyni kellemetlen, elviselhetetlen érzéseiket.
A második lépés: felismerni és megnevezni. Megérezni és felismerni nem ugyanazt jelenti. Gyakran előfordul, hogy valamit érzünk, de nem tudjuk, mi az, például valamilyen kellemetlen érzés szorongat egy személlyel kapcsolatosan, de csak később jövök rá, hogy csalódásból fakadó szomorúságról van szó. A felismerés folyamata akkor halad előre, amikor azt, amit felismertem, meg is tudom nevezni. A lelki kísérés során ez lényeges momentum, hiszen a beszélgetésben, a kísérő jelenlétében elsődlegesen az történik, hogy szavakba öntöm, amit magamban érzékelek, felismerek.
Harmadik lépésként szétválasztani, differenciálni kell. Ez a lépés feltételezi, hogy a belső megmozdulások és gondolatok nem mindjárt követendő irányt mutató érzések, gondolatok. Szükséges tehát megnézni, hogy érzéseim, gondolataim milyen alapirányultság szüleményei, vagyis érzéseim, gondolataim vigasz vagy vigasztalanság állapotában jelentkeztek-e? Másodszor szét kell választani, hogy mindaz, amit felismertem, kapcsolati vagy tárgyi síkon mozog. Gyakori, hogy egyes problémákat tárgyi síkon próbálunk megoldani, racionálisan, észérveket felhozva, de gyökerük egy kapcsolati konfliktusban található. A szétválasztás harmadik lényeges pontja, hogy tudjam: az, ami most problémaként jelentkezik bennem, valóban a jelenlegi helyezettel függ-e össze, vagy egy ún. „régi affektus", egy régi érzelmi fellobbanás heves indulatkitöréséről árulkodik.
Csak a negyedik lépés kulcsszava a megkülönböztetés. Az utolsó, ötödik lépés a döntés. Értelmetlen minden olyan megkülönböztetési folyamat, amely nem vezet döntéshez. A döntés meghozatala után pedig érdemes a döntés ízét kóstolgatva tudatosítani. Egységben érzem-e döntésemet magammal, azzal, amit Isten akar tőlem és a külső valósággal? Érzek-e magamban döntésemmel kapcsolatosan természetes megelégedettséget és bizalmat a jövőt illetően?
A szabadság szerepe a hivatás felismerésében
Páll József P. Bizonyára az a meggyőződés él bennünk, hogy Isten, nem tudni milyen kritériumok alapján, egyeseket kiválaszt, és hivatással ajándékoz meg. Jézus maga is mondja: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket". Amikor ezeket a szavakat ismételjük, amelyeket Jézus tanítványaihoz intézett, úgy gondoljuk, hogy ma is ugyanígy végigjár Jézus közöttünk, mint annak idején a galileai tó partján, és egyeseket meghív az ő követésére.
A nehézség ezzel szemben az, hogy a mai meghívottaknak nincs alkalmuk személyesen találkozni Jézussal, az ő ajkáról hallani a hívó szavakat: „jöjj, és kövess engem!" Elég fejtörést okoz az illetőnek, akárcsak azoknak, akik az ő képzésért felelősek, hogy bizonyossággal kimondják, valóban Jézus hívta ezt az embert.
Mindjárt az elején jó leszögezni azt, hogy ha Isten teremtményeinek tartjuk magunkat, ebből az is következik, hogy Istennek mindenikünkkel valamilyen terve van. Nos, ennek a felismerése és a mellette való elköteleződés bonyolult folyamat, melyet egy rövid írásban nem lehet kimeríteni. Lehetne beszélni arról, hogy melyek a jelei a hivatásnak - ez azokra tartozik, akik igent kell hogy mondjanak a hivatásra: az illető személyre, aki vágyat érez egy bizonyos életformára, és az elöljárókra, akiknek szentesíteniük kell a hivatást. Lehetne beszélni arról, hogy miként lehet segíteni, ápolni fejlődésében a hivatást - ez a nevelőkre, lelki vezetőkre tartozik.
Én csak egy tényezőről szeretnék beszélni, amely segíti vagy gátolja az embert a hivatása felismerésében. Ez nem más, mint a szabadság. Aki nem rendelkezik elégséges szabadsággal, nem képes követni a hívó hangot. Egyszerű ezt megérteni: aki be van zárva, azt hiába hívod bárhová, szeretne, de nem tud menni.
Szabadságon nem csupán azt a pszichikai képességet értjük, mely a személyt alkalmassá teszi tetszése szerinti döntések meghozatalára, hanem az arra való képességet, hogy azok mellett az értékek mellett döntsön, amelyeket önmaga számára fontosaknak tart. Arról a szabadságról beszélek, amely nem külső tényezőktől függ. Nem az az igazi szabadság, hogy addig ülhetek a számítógép előtt, ameddig a kedvem tartja, hanem az, hogy képes vagyok akkor és arra használni a számítógépet, amikor és ami szerintem helyes, jó és szükséges.
Nem születünk ezzel a szabadsággal, hanem szabadokká válunk. Hogyan? Sajnos egyes esetben a nevelők ezt nem veszik figyelembe. Nem szabadságra nevelik a rájuk bízottakat, hanem idomítják büntetések és jutalmazások által, mert a szabadságot veszélyes dolognak tartják. Parancsokkal, tiltásokkal igyekeznek korlátok között tartani neveltjeiket, hogy ne adjanak lehetőséget nekik rossz döntések hozatalára. Bizalmatlansággal kezelik őket.
Persze ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy a nevelő ne parancsoljon és ne tiltson meg semmit. Csupán azt akarom aláhúzni, hogy parancsokkal és tiltásokkal meg lehet óvni valakit az elbotlásoktól, de ezek nem segítik abban, hogy növekedjen a szabadságában, és így a hivatása is fejletlen marad. Nem kevés olyan esettel találkoztunk, különösen a múltban, amikor valaki a szülőknek való engedelmességből ment férjhez, kötött házasságot, lett pap, szerzetes. A hivatás melletti döntéshez nem elég tehát bizonyos ismereteket elsajátítani, jó eredményekkel levizsgázni, megérteni, hogy mi helyes és mi helytelen, hanem dolgoznunk kell a konfliktuális területeinken, különösen azokon, amelyek akadályt jelenthetnek a hivatásunkkal járó életforma megvalósításában.
Máskülönben hasonlókká válunk az aranyfejű, de agyaglábú szoborhoz, amely akármilyen nagy és fényes, az első ütésre összeomlik.
Jó tehát felismerni idejében a konfliktuális területeinket. Például ilyen konfliktusok rejtőznek a lelkünkben akkor, amikor hamis elvárásaink vannak a hivatásunkkal kapcsolatban: azt reméljük a hivatásunktól, hogy általa sikeres emberek leszünk, akiket megcsodálnak, dicsérnek, ezért szerepelni akarunk, ha pedig sikertelenség ér, vagy nem értékelik eléggé azt, amit tettünk, szomorúságba esünk; amikor túlságosan ragaszkodunk valamilyen megbízatáshoz, feladathoz, szerephez, mert az számunkra kényelmes vagy előnyökkel jár; amikor folyton védekezünk vagy támadunk; amikor számolgatjuk, hogy mit adtunk és mit kaptunk cserébe; amikor járjuk a magunk útját, nem törődve a mellettünk lévőkkel; amikor azt hisszük magunkról, hogy óvatosak vagyunk, összetévesztve az óvatosságot a gyávasággal, döntési képtelenséggel, a tévedéstől való félelemmel; amikor lelkiismeretünk ellen is képesek vagyunk cselekedni, csak azért, hogy megfeleljünk valakik elvárásainak, nehogy rossz véleményük legyen rólunk, vagy azért, hogy szeressenek, hogy népszerűek legyünk.
Folytatni lehetne a belső konfliktusok okozta ferdeségek felsorolását, de az nem segítene senkinek. Csakhogy épp itt a bökkenő. Szomorú tény az, hogy ezek a konfliktushelyzetek nem tűnnek el minden jó szándékú törekvés ellenére sem. A sok imádság és lelki vezetés sem hoz igazi változást. A lelkigyakorlatok, különféle lelki tapasztalatok, apostoli munka vagy közösségi élet sem változtatnak rajtuk. Egy szavahihető felmérés eredménye azt mutatja, hogy a papi vagy szerzetesi életre készülők 87%-a nem ismeri a benne lévő konfliktus-területeket. Más szóval nincsenek tudatában annak, hogy hol vannak az ő központi problémáik. Sőt, négy év képzés után sem javult ilyen szempontból 83%-nak a helyzete. Ez azt jelenti, hogy olyan képzésben részesültek a szemináriumokban, szerzetesi intézményeikben, amely nem segítette őket abban, hogy szabadabbak legyenek.
Döntés és elhatározás a hivatás útján
Mindenkinek a lelkében vannak olyan területek, ahol a szükségletek ütköznek az értékekkel. Konfliktuális területeknek nevezhetjük ezeket. A hivatás melletti döntéshez nem elég tehát bizonyos ismereteket elsajátítani, jó eredményekkel levizsgázni, megérteni, hogy mi helyes és mi helytelen, hanem dolgoznunk kell a konfliktuális területeinken, különösen azokon, amelyek akadályt jelenthetnek a hivatásunkkal járó életforma megvalósításában.
Mindenki tapasztaljuk, hogy a mai embernek mennyire nehezére esik döntéseket hozni. Miért olyan nehéz döntéseket hozni? Mert félünk a szabadságtól. Nyilván minden ember szeretne szabad lenni, de ugyanakkor félünk is, például kipróbálni valami nehezet, valami újat, félünk egyedül véleményt kialakítani, félünk a döntéseink esetleges rossz következményeitől, félünk véglegesen elkötelezni önmagunkat, mert hátha nehéz lesz, hátha nem fogom szeretni azt, amit választottam, félünk a közelségtől, az intimitástól, mert hátha nem fogok tetszeni annak, aki közel kerül hozzám, félünk önmagunkat rábízni Istenre, emberekre, barátainkra, egy közösségre, mert hátha nem fognak eléggé törődni velünk, hátha nem tartják eléggé szem előtt a mi javunkat, félünk a jövőtől, az ismeretlentől.
Mindez a szabadságtól való félelem, és abból ered, hogy érzelmileg, anélkül, hogy ezt tudatosítottuk volna, valamihez vagy valakihez ragaszkodik, mert azok kielégítik valamilyen szükségletüket, és minden döntés, minden elköteleződés valami másról való lemondást is jelent. Ha egy férfi egy lány mellett elkötelezi magát egy életre, akkor le kell mondania arról, hogy hasonló kapcsolatban legyen sok más lánnyal. Ha valaki a papság mellett dönt, a hívekkel való törődés lesz a fő feladata, ezért le kell mondania a mérnöki vagy orvosi karrierről. Ha valaki szerzetes lesz, ezzel lemond arról, hogy javakat birtokoljon, hogy házasságot kössön, hogy a maga ura legyen.
Aki pedig döntött ugyan a hivatása mellett, de nem rendelkezik ehhez elégséges szabadsággal, annak az életét és tevékenységeit befolyásolják a lelkében lévő konfliktuális területek. Egy ilyen ember könnyen bizonytalannak érzi magát, gyöngének, törékenynek, túlságosan igyekszik az elvárásoknak megfelelni, mereven ragaszkodik szabályokhoz, melyek enyhítik a szorongását.
Az eszmék terén is mutatkoznak nehézségek: másokért akarja szentelni magát, mások szolgálatára akar lenni, de valahogy ebből kimarad Isten. Inkább önmagának és másoknak akarja azt megmutatni, hogy ő is képes valami rendkívülire. Nagyon magas ideálokról beszél, misszióba kívánkozik, kitaszítottak között szeretne apostolkodni, de mindenki látja, hogy a mindennapi életben erre nem mutat túl sok hajlandóságot, elzárkózik az emberektől.
Az istentiszteletben is megmutatkoznak a ferdeségek: túlságosan nagy fontosságot tulajdonít a rítusoknak, az ájtatos...
Ez a személy nagy döntést hoz veled kapcsolatban...
A hivatás felismeréséhez első lépés a szabadságban való növekedés. Szent Pál mondja: „Készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Azt hiszem, ez mindannyiunk közös tapasztalata. Sok esetben nem vagyunk képesek azt tenni, amit helyesnek, jónak tartunk, nem azért, mert nem akarjuk eléggé, hanem mert nem vagyunk hozzá elég szabadok.