A diákok többsége ma úgy kerül ki a középiskolából, hogy ott a kézírás használatát sajátította el, s a kézírás volt a preferált írási forma. A felsőfokú oktatásban egy olyan környezetbe kerülnek, ahol a kézírást legfeljebb az órai jegyzetelésre korlátozzák; szerkesztett szövegeiket azonban már géppel kell írniuk. A számítógépes gépírás alapvetően másféle eszköztárral dolgozik, mint a kézírás vagy akár a hagyományos gépírás. Ez az írás jóval sokszínűbb belső lehetőségeket rejt magában, melyeket ugyanúgy meg kell tanulni alkalmazni, akárcsak az egyes betűket kézzel megformálni. Minden bölcsész számára alapvető, hogy tudja a számítógépet írásra használni; s ha már megtanultak nyomtatott betűkkel írni, a nyomtatott szövegek helyes és kritikus olvasására is alkalmassá válhatnak.
A kurzus elvégzése után a diák képes lesz tetszés szerinti szöveget (de legalábbis saját dolgozatait) korrekten és olvasásra alkalmasan elkészíteni, alapszinten felismerni a különféle tipográfiai stílusokat; megfelelően alkalmazni a tipográfia eszközeit az adott kiadvány kívánalmainak megfelelően, és képes lesz elvégezni az általa elkészített dokumentum nyomdai előkészítését. A tananyag csak érintőlegesen említi a nyomtatott és elektronikus kiadványszerkesztés (tördelés, könyvtervezés, laptervezés) kérdéseit, ami egy másik tananyag témája.
Az Írás számítógéppel kurzus anyagának minimumát akkor sajátította el a hallgató, ha képes a következőkre:
- magyar idézőjelek használata bármilyen programban*
- magyar gondolatjel használata bármilyen programban
- a szakterületének megfelelő bibliográfiai hivatkozás előállítása bármilyen programban
- szabályos felsorolás előállítása bármilyen programban
- szabályos bekezdés beállítása bármilyen programban
- egyszerű dokumentum nyomdakész előállítása
Ha a fentieket a diák a félév végén nem képes teljesíteni, egyéb munkájától függetlenül elégtelen osztályzat javasolt.
* Word, Wordpad, QuarkXpress, InDesign, Photoshop stb.
A tananyag olyan dokumentumok elkészítéséhez ad segítséget, melyeket a diák önt végső formájába. Amennyiben szövegét egy mások által szerkesztett kiadványba küldi, a formázást minimális szinten kell tartania, és csak a helyesírási szabályzatban foglalt ill. legalapvetőbb tipográfiai szabályoknak kell megfelelnie. Az ilyen „elektronikus kéziratoknál” a formázás gyakorlatilag a dőlt betűs kiemelésekre és a bekezdések végén leütött entes tagolásra korlátozódik. Minden mást - pl. az alcímek formázását, a behúzás beállítását, a betűtípus megadását - a kiadvány szerkesztői, tervezői döntenek el. Egy iskolai, egyetemi dolgozat tehát szerzői kéziratnak és egyben egy egypéldányos-egyolvasós kiadványként is értelmezhető.
Fekete jelek a fehér papíron. A jelek a hangokat kódolják, a hangok a gondolatot. A papírra nyomtatott egyenbetűk érzelemmentesek, nincs mögöttük tartalom - hihetnénk. Ellenben az emberi hang, folytathatnánk a gondolatot, nem jelenhet meg érzelem nélkül - adott esetben pedig épp érzelemmentessége közvetít mögöttes, meta-tartalmat. A hang lehet férfi, női, gyerek, mélyen búgó, feszülten éles, leverten tompa, kérdő vagy parancsoló. Az írott szöveg hogyan adhatja vissza a beszédnek ezt a sokszínűségét (hogy képzavarral éljünk)? Erre szolgálnak egyrészt az írásjelek, ha jól használjuk őket, s újabban a szmájlik sokasága (mely épp a tipográfiától megfosztott kijelzőkön terjedt el). A hangsúlyt adják vissza a különféle tipográfiai megoldások (kiemelések), és a mögöttes tartalmat erősítheti a megfelelően megválasztott betűtípus és szövegelrendezés (tördelés) - mely nem ugyanaz, mint a beszéd, másféleképp közvetít mögöttes tartalmat, de mégiscsak jelentéssel bír. Egy nyomtatott betű tehát többet mond, mint a hang, melyet jelezni hivatott.
A tipográfia szöveget és grafikai elemeket tartalmazó művek vizuális megformálásával foglalkozó mesterség; ill. alkalmazott grafikai művészet. Elsődleges (gyakorlati) célja az adott tartalom befogadó számára észrevétlenül dekódolható, strukturált megjelenítése; másodlagos (iparművészi) célja a szöveget tartalmazó, annak alá- vagy mellérendelt tipográfiai mű vizuális arculatának kialakítása.
„Az irodalomnak általában nincs […] olyan igénye, hogy tartalmát a könyvművészet formái fejezzék ki. Az író a nyelv eszközével fejezi ki a tartalmat, ezt szövegben rögzíti és a tipográfus a szöveget önti formába. A tipográfia […] nincs közvetlen kapcsolatban az eszmei tartalommal. […] A nyelv […] a tartalom kifejezője, formahordozója” - írja a Nyomdaipari enciklopédia, megfogalmazva a nyomdászok számára a tipográfia lehetőségeinek korlátait. Azt, hogy a tipográfiai mű ne lenne közvetlen kapcsolatban az eszmei tartalommal, a következőkben részben cáfolni fogom; ugyanakkor tény, hogy ez a kapcsolat korlátozott. A tipográfia alapvetően a befogadóval kerül kapcsolatba; s minthogy a befogadó ezen keresztül kerül kapcsolatba a szöveggel, így a tipográfiai és fogalmi mű alkalmilag összekapcsolódik. Az alkalmazott tipográfiai mű önmagában (tipográfiai rétegében) nem fejez ki önálló gondolatokat, de az autonóm tipográfiai mű erre is lehetőséget ad. A tipográfus tehát a fogalmi üzenetet önti vizuális formába.
Egyik rétege a fogalmi kód dekódolásával egyidejűleg (lineárisan) érzékelhető (karakterek; szedés), másik rétege puszta szemlélés által (térben, részleteiben egyidejűleg) (kompozíció; oldalkép). A kompozíciót általában a fogalmi mű érzékelése előtt tapasztaljuk meg; a kettő befogadása tehát időben is elkülönül. A tipográfiai mű alapeleme az akusztikus kódon keresztül a fogalmi réteget kódoló betű. További célja a szöveg strukturálása. Más funkciója mindezen kódokat betűformai változtatásokkal (betűváltozatok következetes használatával) módosítani, ezáltal pluszjelentést adni hozzá. Az akusztikus, a fogalmi, és a kompozíciós szerkezetet egyidejűleg nem képes a befogadó megtapasztalni. Az olvasó-néző időben zajló dekódolási folyamattal képes jelenidejű pszichoakusztikus-fogalmi-vizuális élményei ill. azt követően emlékei által a tipográfiai és a fogalmi művet külön-külön és egységében szintetizálni. Így a megtapasztalás révén részesévé válva a két egybefonódó műre - a fogalmi és tipográfiai műre, együtt: a könyvre - szövege és tipográfiája által is emlékezhet.
Ahogy a fogalmi mű, úgy a tipográfiai is bevonja a befogadót a maga világába, egyben minden olvasási folyamatban és visszaemlékezéskor a befogadó aktuális valóságához alkalmazkodik, igazodik, aktuálisan rendelkezésre álló ismeretei és érzései szerint átértékelődik. Olvasáskor bármikor fókuszpontot válthatunk a fogalmi mű lineáris olvasása és a tipográfiai mű térbeli-formai észlelése között, mint egy Rubin-váza (kehely/arc) optikai illúziónál; egyszerre csak az egyik érzékelhető, de a lap mindkettőt egyszerre tartalmazza. A tipográfia nem egyszerűen semleges közvetítő technika, médium, hanem maga is (meta)kommunikál az olvasóval, miközben a fogalmi művet közvetíti. A szövegértelmezést a kompozíció, a betűk képe és elrendezése is befolyásolhatja. A tipográfia felfogható az íráskép retorikájaként.
Hagyományosan a tipográfia iparművészet. A tipográfus-grafikus megjelenhet egy fogalmi mű rendezői szerepében is, amikor az oldalelrendezés, a tipográfiai és grafikai elemek segítségével új, csak képileg-tipográfiailag megjelenő, de az eredeti művet (akár át- ) értelmező, a művet hangsúlyozó tartalmat ad hozzá - betűk hozzáadása vagy elvétele - nélkül a műhöz. Itt a tipográfus a szövegszerzővel egyenértékű alkotó.
A tipográfia megjelenési felülete a tipográfiai tér. Bármely mű egy fogalmi térben játszódik; és ha szövegként jelenik meg, akkor egy különálló, önálló tipográfiai térben is létezik. A tipográfiai tér lehet azonos a valós térrel (pl. egy város), lehet egy valós térből kiszakított sík (pl. egyoldalas dokumentum), vagy sokdimenziós (soklapú) sík (könyv); lehet statikus (könyv) vagy dinamikus virtuális tér (képernyő). A tipográfiai tér áttekinthető lehet egyidejűleg (plakát) vagy csak részleteiben (görgethető képernyő, több oldalas dokumentum) vagy részleteiben és egyidejűleg is, de külön jelentéssel (Prezi).
A betűk önmagukra pl. egy nyomdaipari múzeumban vagy egy írástankönyvben utalnak. Máshol mindig jelként használtak, azaz valami mást jelentenek, mint amik - hangot, fogalmat. A tipográfia képe, kódja idegen a természettől; emberi konstrukció; mégis a verbalitáson keresztül gondolati, fogalmi síkot kódol, így maga is e természet részévé válik; azonosul vele, lehetővé teszi, hogy a fogalmi réteget megismerhessük. Egyes írások, pl. feliratok önmagukban performatív funkciójúak. Az olvasás folyamatában a papírlap vagy képernyő kerete eltávolítja a befogadót a valós tértől és valós időtől, lehatárolva a betűk kódolta gondolati réteg világát.
A tipográfia eszköztára
A tipográfia a következő mesterségek, művészetek, közreműködők munkáit használja fel:
- betűtervező(k), grafikusok: betűtípusok, körzetek (ékítmények).
- írók és szerkesztők: szöveg és peritextus
- fotográfusok, grafikusok: képek, illusztrációk, infografikák
- grafikusok: díszítő elemek, körzetek, díszléniák, szimbólumok
- képszerkesztő: képek kiválasztása, képkivágása, méretezése
- tipográfusok (tervezőszerkesztő; műszaki szerkesztő; művészeti vezető, vezető tördelő stb.): arculattervezés (általános oldaltervezés)
- tördelőszerkesztők, műszaki szerkesztők: oldaltervezés (a konkrét tartalomhoz)
- tördelők: a már megtervezett oldal gyakorlati feltöltése tartalmakkal
- nyomdászok vagy site builderek és szoftverek: a kész oldal publikálása
Széles értelemben a tipográfia tárgykörébe tartozik a betűtervezés, szabványos vagy művészi kézírás (szépírás, kalligráfia, graffiti), betűvésés és -festés, reklámgrafika, védjegyek tervezése, szimbólumok, piktogramok tervezése, képernyőszövegek kialakítása, képversek és más vizuális költészeti művek alkotása is. Maga az egyéni kézírás nem tartozik a tipográfia tárgykörébe (az a grafológia tárgya lehet), de a kézírásos szöveg elrendezése és továbbformázása már igen; s a kézírásos betűformák is megjelenhetnek tipográfiai betűtípusként.
A tipográfiai mű: az arculat
Bár csak a Gutenberg-nyomda felállításától kezdve beszélünk technikai értelemben tipográfiáról (azaz a nyomtatásról, ahogy egyes nyelvek a tipográfia szót ma is használják: „nyomda”); ám ugyanezek a (mai szóval: tipográfiai) szabályok határozták meg a 15. századi, fadúcról sokszorosított szöveges-képes kiadványok (pl. Biblia Pauperumok) egységes és megkülönböztethető stílusú vizuális megjelenését, arculatát; vagy a kézzel (de könyvírással) írt kódexek, könyvtekercsek, vagy az asszír és egyiptomi falfeliratok elrendezését, oldal- (vagy fal-)képét is. A nyomtatás megjelenésekor a nyomtatott könyv a (gót ill. humanista reneszánsz) kódexek arculati tradícióit folytatja, másolja (és az ekkor kézzel készített kódexek viszontmásolják a korai könyvek szépségét). A tipográfia ma sem kötődik a nyomtatott papírhoz; szabályszerűségei az adott felület jellegzetességeinek megfelelően módosulva a képernyőn megjelenő szövegekre is érvényesek, először némafilmen, majd televíziók, számítógépek, végül a mobil készülékek képernyőjének sajátosságaihoz igazodva. Bizonyos tulajdonságok (hasáb, lénia, illusztrálás) függetlenek az írásfelülettől.
A tipográfiai mű tekintetében, melynek alapja a betű és az arculat, az oldaltervezés, Gutenberg alig hozott újat, mert épphogy a korábbi arculat (és betűtípus) reprodukálására törekedett (újítása a technológián túl inkább mikrotipográfiában volt, pl. a sorkizárás kialakításának finom részleteiben). A tipográfiai arculatban nagyobb újítást hozott a 15. század végi velencei nyomdászok, pl. Aldus Manutius munkássága, aki a díszített kódexoldalak helyett a díszítetlent tette meg a könyvarculat alapjának.
Tipográfiai mesterkurzus: Az ősi betűk fejlődése a modern betűtípusokig
A tipográfia szintjei
A munkafolyamat felől közelítve a tipográfiai mű három rétegűként kezelhető:
- a betűtervező az egyedi betűk művészi megalkotásáért felel.
- A szedő a lineáris szöveg helyes, szabványok szerinti kialakításával törődik, a betűk mint nyersanyagok felhasználásával.
- Az oldaltervező (arculattervező) már a kiszedett szöveget használja nyersanyagként és nem törődik annak részleteivel; csak az oldalkép megkomponálásával (ill. annak „algoritmusának” megalkotásával).
Ez adja a tipográfia kettős, alkalmazott művészeti jellegét: miközben a szövegnek meg kell felelnie a nyelv és helyesírás elvárásainak, a szövegtömbök, térközök, képek, körzetek kompozíciója művészi alkotást feltételez.
Nyelvi (szerzői) meghatározottságú elemek
- A számítógépes szedés (mikrotipográfia; beírás) csak magának a lineáris szövegnek a létrehozásával foglalkozik (szöveg [mű és peritextus], írásjelek [központozás], valamint a sortörések, új bekezdés, kiemelések (pl. kurziválás) tényének jelölése; illetve a szöveghez járuló hivatkozások, jegyzetek, utalások, szövegátvételek, idézetek csatolásának jelzése. A szöveg térbeli elhelyez(ked)ése és betűstílusának meghatározása nem tartozik tárgyába. A szerzői utasításokat a szedő (beíró) hajtja végre. A mikrotipográfiát írott szabályok (helyesírás) vezérlik, melyeket ritkán (és lehetőleg tudatosan) a szöveg szerzője vagy szerkesztője fölülírhat. A csak mikrotipográfiai megformálású folyószöveg „átnézeti” képét alapvetően meghatározza a nyelv és annak szabályrendszere (hangok gyakorisága, helyesírás, nyelvtan (pl. agglutináló), írásjelhasználat). Végterméke a kész, kiszedett szöveg. A tipográfus a kiszedett szöveget készen kapja; annak módosításában tipográfusként nincs önálló döntési lehetősége. Fordítás esetén sajátosságai öröklődnek vagy adaptálandók. A számítógépes, végtelen szedéssel keletkezett szöveg még nem tartalmaz glifeket (az ólomszedés igen).
Vizuális-térbeli (tipográfusi) meghatározottságú elemek
- Arculattervezés: az arculat (stílus) a betűtípusban, az objektumok tipográfiai térbeli elrendezésében, grafikai elemek kezelésében, díszítésekben jelenik meg. Az arculattervező kiválasztja a betűtervezők munkáiból a kornak és célnak megfelelőket. Az arculati terv nem konkrét szövegeket tartalmaz, hanem a megjelenő mű idealizált szerkezetét és konkrét stiláris elemeit: metakiadvány (makett). Végterméke egy arculati leírás (composition rules): a szövegtípus-stílusoknak és az objektumok elrendezési elveinek meghatározása, ami tartalmazhat oldalmintákat (sablonokat) is. Az arculattervezés során részben szedési-strukturáló („tipo-grammatikai”) feladatot kell teljesíteni, mely a szöveg akadálymentes befogadásában játszik fontos szerepet (elsősorban a folyószöveg formázásánál); részben viszont stilárist („tipo-retorikait”), mely már művészi szempontokat is figyelembe vesz, és a mű vizuális stílusát határozza meg. Az arculattervezés feladata az alábbi szempontok meghatározása, stílusuk kiválas...
A filozófia, régebben magyarítva bölcselet a világegyetem, a természet, az élet okával és céljával, a történelemben érvényesülő rendezőelvvel, a tudás és megismerés lehetőségével, a szépség, művészet és nyelv mibenlétével, a jogi-politikai normák természetével, a cselekedetek helyes vagy helytelen mivoltával, Isten és a transzcendencia létével foglalkozó tudományág. A filozófia ágai ennek megfelelően a metafizika, az ontológia (létfilozófia), a történelemfilozófia, az episztemológia (ismeretelmélet), a tudományfilozófia, a logika (a 19. században a fogalmak elemzése), az etika, az esztétika, a politika és a jogfilozófia.
A filozófusok absztrakt fogalmi reprezentációkat alkotnak. A filozófiai tevékenység médiuma a nyelv, célja pedig jelentésadás a még fel nem fogottnak, a közölhetővé tétele az addig ki nem mondhatónak. Ennek érdekében a filozófia metaforákat használ. A reprezentáció tárgya az emberi élet bármely aspektusa lehet. A művészi (például irodalmi) alkotás folyamatával ellentétben a filozófia mércéket állít fel önmagával szemben, melyeket a logikától vesz át (például az ellentmondásmentesség követelményét).
A filozófia szó jelentése az ógörög φιλοσοφία [philoszophia] szóból ered, amelynek jelentése: „a bölcsesség szeretete”. A fília valami iránti vonzódást, a sophia kifejezés pedig, amelyet magyarra „bölcsesség”-nek fordítunk, eredeti jelentése szerint mesterségbeli tudást, ügyességet jelentett. Homérosz például az ügyes ács tudását nevezte sophiának, de későbbi irodalmi művekben is találkozhatunk olyan fordulatokkal, hogy valaki kocsihajtásban vagy hajókormányzásban bölcs, azaz jártas a tevékenységekben. Később (az i. e. 6. században) e szó már általánosabb értelemben vett tudást, műveltséget jelölt.
Manapság néhány filozófus azt állítja, hogy az emberi civilizáció átlépett a filozófia „poszt-modern” periódusába.
Az ókori görög filozófia felosztható: preszókratikus, szókratikus, és Arisztotelész utáni periódusra. A preszókratikus filozófia jellemzője az olyan metafizikai spekulációk, amelyek a világ keletkezéséről, szerkezetéről szólnak. Ezért nevezik e kor gondolkodóit természetfilozófusok néven is. Fontosabb preszókratikus filozófusok Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész, Anaxagorasz, Zénón, Démokritosz, Parmenidész, Hérakleitosz, Empedoklész, a püthagoreusok Püthagorasz vezetésével, és Xenophanész.
A szókratikus periódus Szókratészról kapta a nevét, aki Platón tanítómestere volt. Szókratész nem hagyott maga után írásos emléket, azonban filozófiáját megismerhetjük tanítványa, Platón munkásságán keresztül. Platón volt az, aki forradalmasította a filozófiát az úgynevezett szókratészi módszerrel (más néven bábáskodó módszer). Platón művei szolgálnak szinte az egész nyugati filozófia gondolkodásának az alapjául. Platón tanainak ellentmondó volt tanítványa, Arisztotelész gondolkodása, aki szintén nagy hatással volt a nyugati filozófiára, főleg az ókorban és a kései középkorban.
A középkori filozófia a Római Birodalom bukásával és a kereszténység hajnalával kezdődött. Ugyanekkor indult virágzásnak az iszlám filozófia, és a zsidó filozófia is. A nyugati filozófia első középkori szakasza a patrisztikus filozófia. A patrisztika az egyházatyák bölcselete, akik főként arra igyekeztek, hogy a keresztény tanokat az antik filozófia segítségével megszilárdítsák, valamint hogy megvédelmezzék a pogány tanoktól és a gnózistól. Legismertebb képviselők: Hippói Szent Ágoston (Aurelis Augustinus), Alexandriai Szent Kelemen, Nüsszai Szent Gergely, Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész, Órigenész.
A középkor jelentős filozófiai iskolája a skolasztikus filozófia (scola = iskola) volt. A skolasztika a Kr. u. 9. században kezdődött olyan képviselőkkel, mint Anicius Manlius Severinus Boethius, Canterburyi Szent Anzelm, Robert Grosseteste, Albertus Magnus, Roger Bacon, Bonaventura, Aquinói Szent Tamás, John Duns Scotus, William Ockham és Francisco Suárez. Ismerünk egy női keresztény filozófust is Heloise néven, aki Abélard tanítványa volt. A keresztény nyugat szellemi fejlődésére a középkorban nagy hatást gyakorolt az arab világ. Az arab tudomány, különösen az orvostudomány és a csillagászat fejlődése messze előtte járt az európai tudományoknak. Az iszlám kultúrának köszönhetően maradt fenn Arisztotelész és Platón tanainak jelentős része is. A zsidó filozófia főbb képviselői Saadia Gaon, Avicebron és Maimonidész. A középkor filozófiájára főként az Isten és az ember viszonyának a tárgyalása volt jellemző, a középkor filozófiája a kereszténység filozófiája is.
A reneszánsz korát fontos találmányok és a felfedezések jellemzik, ami a filozófiában is jelentős változásokat idéz elő: a hajózási technika fejlődése bővíti a világ leírásáról való elképzeléseket. Kopernikusz megalkotta a heliocentrikus világképet, Johannes Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást. Fejlődött a kereskedelem és a pénzgazdaság, ami társadalmi fordulatokhoz vezetett. Megdőlt az egyház uralma a filozófia felett, megjelent a humanizmus eszméje. E kor filozófiájának jelentősebb képviselői: Petrarca, Rotterdami Erasmus, Morus Tamás, Michel de Montaigne, Giovanni Pico della Mirandola. E kor eszményképe a „homo universalis”, azaz a minden téren képzett ember. A reneszánsz kor állam- és jogfilozófiájában jeleskedtek: Jean Bodin, Hugo Grotius, Machiavelli.
A 17. és a 18. század a felvilágosodás századai voltak. E kor klasszikus definícióját Kant adta meg: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. A kiskorúság arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.” A felvilágosodás korának két nagy filozófiai irányzata volt: a racionalizmus és az empirizmus. A racionalizmus azt mondta ki, hogy a valóság a gondolkodás tiszta elveiből megismerhető. A világ logikus rendje lehetővé teszi annak megismerését, ezért a matematika módszereivel leírható. Fontosabb képviselők: Descartes, Spinoza, Leibniz. Az empirizmus szerint a megismerés csak az érzéki tapasztalat útján lehetséges. Főbb képviselők: Thomas Hobbes, Locke, Berkeley és David Hume. A felvilágosodás korában a politikafilozófiát a liberalizmus jellemzi a „Laissez faire, laissez passer” (Engedjétek csinálni, engedjétek haladni). A jogfilozófiában fontos változás a természetjog és az emberi jogok újrafogalmazása.
A modern nyugati filozófia következő állomása a német idealizmus, amelynek előfeltételeit Kant teremti meg. Fontos képviselők: Kant, Fichte, Friedrich Schleiermacher, Hegel és Schelling. A modern nyugati filozófia nagy gondolkodója, aki nem tartozott egyik tradícióhoz sem, a dán származású Kierkegaard volt. Másik nagy filozófiai irányzat a marxista filozófia irányzata volt. Főbb képviselők: Karl Marx, Friedrich Engels, Lenin.
A filozófia modern korszaka a 19. század végétől egészen az 1950-es évekig tart és két ágra tagolódik: a kontinentális filozófia és az analitikus filozófia ágára. A kontinentális filozófia főbb képviselői Schopenhauer, Edmund Husserl, Maurice Merleau-Ponty, Nietzsche. A jelenkori filozófiára nagy hatással van a technika fejlődése és a természettudományos ismeretek gyarapodása. A természettudomány a filozófia mércéjévé vált: a modern fizika kiszélesítette a világképet: a kvantumfizika és a relativitáselmélet a világ új szemléletét jelentette a különösen kicsi és különösen nagy tárgyak esetén.
Arra, hogy pontosan mi is a filozófia tárgya, egyetlen szerző sem ad pontos választ. Platón néha úgy beszélt a filozófiáról, mint általában vett tudományról. Ilyen hely a Theaitétosz, ahol Szókratész arról kérdezi beszélgetőtársát, hogy „akad-e Kürénében néhány ifjú, aki szorgosan műveli a geometriát vagy valami egyéb filozófiát”. A filozófia diszciplínákra való felosztása először Arisztotelésznél jelent meg. Ő elméleti és gyakorlati ágra osztotta föl. Az elméleti filozófia két ága a metafizika és a fizika (a 17. századig a fizika szó természetfilozófiát jelentett). A gyakorlati filozófia részét pedig az etika, a politika és a közgazdaságtan képezték. Az összes tudományos tevékenység közös módszertani eszköze pedig a logika.
A hellenizmusban kialakult a filozófiai tudományoknak az a kánonja, amely egészen a 13. századig érvényben volt. Ezek szerint a filozófia három diszciplínája a fizika, a logika és az etika. Innen kezdve a filozófia meghatározása egyszerűbbé vált, ugyanis a három említett diszciplínának már egyértelműen meghatározható a tárgya: a fizikáé a természet, a logikáé a megismerésben, az állításokban és a következtetésekben megnyilvánuló igazság, az etikáé a cselekvésekben megnyilvánuló erkölcsi jó. Később a skolasztika fénykorában, amikor Albertus Magnus (1193-1280) és Aquinói Szent Tamás (1225-1274) Arisztotelészt tették meg a legfőbb filozófiai tekintéllyé, újra megjelent a diszciplínák arisztotelészi elrendezése.
Descartes metafizikára, fizikára, orvostudományra és etikára osztotta a filozófiát; a metafizika tárgyának pedig az „emberi megismerés elsődleges princípiumait tekintette”. John Locke a hellenisztikus kánonhoz nyúlt vissza, és a fizika, etika, logika hármasságát tekintette filozófiának. George Berkeley meghatározása szerint: „A bölcsességre és igazságra való törekvés a filozófia”. Leibniz tanítványa, Cristian Wolff (1679-1754) általános és speciális metafizikára osztotta a filozófiát: az általános metafizika az ontológia (lételmélet), a speciális metafizika három ága pedig a naturális teológia, a racionális pszichológia és a racionális kozmológia.
Immanuel Kant a filozófiát úgy határozta meg, mint „valamennyi filozófiai ismeret rendszerét”. A filozófia feladatát négy kérdés megválaszolásában jelölte meg, ezek a következők: 1. Mit tudhatok? 2. Mit kell tennem? 3. Mit remélhetek? és végül 4. Mi az ember? - Az első kérdés a metafizika tárgya, a második az etikáé, a harmadik a teológiáé, a negyedik pedig az antropológia kérdésköre.
A klasszikus német filozófia képviselői, a filozófiát nem tárgya, hanem tevékenysége szerint definiálták. Schelling meghatározásában a következőképpen hangzott: „A filozofálás cselekvés, de nemcsak cselekvés, hanem egyúttal önmagunk állandó szemlélése is e cselekvés közben.” ez azt jelentette, hogy a filozófiailag gondolkodó szubjektum nemcsak gondolkodik, de magát a gondolkodását is tárgyává teszi a gondolkodásnak. Hegel egy ehhez hasonló definícióval állt elő, szerinte a filozófia a „tárgyak gondolkodással párosult szemlélete”.
A 19. század második felétől kezdve felbomlott az egységes filozófiának a képe. A neokantianizmus, a pozitivizmus, majd a később megjelenő marxizmus, a fenomenológia, az analitikus filozófia és az egzisztencializmus tanításai nagyon eltérőek egymástól. Ezeknek az irányzatoknak a képviselői, gyakran még párbeszédet sem voltak képesek folytatni egymással, mert nem tudtak megegyezni a nyelv és a fogalmak használatában. Ezt a helyzetet bonyolították tovább a 20. században megjelent filozófiák (ilyen volt például a marxizmus) melyek ideológiai funkciókat voltak hivatottak betölteni.
A filozófiai vizsgálatnak bármi alávethető. A filozófus a természetes ész fényében végzi kutatásait, ellentétben a teológussal, akit a hit vezérel. A filozófia kerüli a tematikus redukciót. Valamennyi szaktudomány témája korlátozott: a kémia nem azzal foglalkozik, mint a matematika, a matematika nem azzal, amivel a szociológia stb.
A filozófiai vizsgálódásnak legalább két fontos célja alakult ki a történelem során. Az egyik, negatív jellegű a már bevettnek, igaznak hitt vélekedések kritikája - legyenek ezek akár a hétköznapi tudás részei, akár vallásos hitelvek, akár tudományos (ide értve a természet- és társadalomtudományokat is, mint pl. a fizika, a pszichológia, a matematika, vagy a jog) paradigmák, sőt esetenként törvények vagy tételek.
Metafizika (gör. μετὰ τὰ φυσικὰ, meta ta phüszika = a természetfilozófiai művek után következő íratok) - eredetileg Arisztotelész műveinek antik szerkesztője (valószínűleg rhodoszi Andronikosz) jelölte meg a kiadásában annak a tizenegy könyvből álló munkának a helyét, amelyben Arisztotelész az „első filozófiával” foglalkozik, s később ez a megjelölés vált a mű címévé. Arisztotelész meghatározása szerint a metafizika: „bölcsesség”, „az első elvekről és okokról szóló tudomány”, „a létezővel mint létezővel foglalkozó tudomány”, „teológia”, „szubsztanciáról szóló elmélkedés”. Az újplatonikusok szerint a metafizika tárgya az ami túl van a természeti dolgokon, éspedig úgy, hogy azok előfeltétele. Ennek megfelelően a metafizikán a lét végső okairól, annak lényegéről szóló tanítást értették. Ebben a korban a metafizika lényeges alkotórésze volt a világnézetnek.
Ontológia (gör. ὄν + λογία, on = létező + logosz = tan) - a létről mint olyanról szóló tan. A lét fogalmáról szóló tanítást Arisztotelész vezette be először, ezt vették át a középkor katolikus filozófusai akik az ontológiát a hitigazságok filozófiai bizonyításához használták, ez a tendencia Aquinói Szent Tamás filozófiai-teológiai rendszerében érvényesült a legkiteljesedettebb formában. Az ontológia szót valószínűleg Rudolph Goclenius használta először a Lexicon Philosophicum című művében, 1613-ban. Az újkorban (kb. a 16. századtól) az ontológián a metafizika egy sajátos részét értették, minden létező érzékfeletti, immateriális struktúrájáról szóló tant. Az így értelmezett ontológia legpregnánsabb példája Christian Wolff filozófiája. Az ontológiát Kant igyekezett kiküszöbölni először, amikor azt állította, hogy a lét, a szubsztancialitás és az okság kategóriái nem létfogalmak, hanem a priori gondolkodási formák. Ennek ellenére Kantot követő filozófusok (például Nicolai Hartmann) újra kiépítették az ontológiát, és a jelenkori filozófiában egyrészt a fenomenológia és a metafizika között helyezkedik el, másrészt a tapasztalati tudományok és elméleteik között.
Politikafilozófia - a politikai filozófia az államra, politikára, jogra vonatkozó általános összefüggéseket kutatja. Azokra a kérdésekre keres választ, amelyeket a modernizációs változások, illetve ezek gazdaságra és politikai életre való kihatásai jelentenek. Középpontjában az emberi civilizáció által teremtett, eltérő fejlettségű és berendezkedésű társadalmak rendszere áll. A politikafilozófia hatáskörébe tartozik a demokráciaelmélet, a jogfilozófia, a politikai moralitás, a politikai etika, a társadalomelmélet és a politikai gazdaságtan.
Esztétika (gör. αἴσθησις, aisztheszisz = érzékelés, észlelés) - a kifejezés mai értelmét Alexander Gottlieb Baumgarten vezette be, s alig több mint kétszáz éve használatos a filozófiában. A mai esztétikai problémákkal régebben az úgynevezett ízléselmélet foglalkozott. Az esztétika a szép meghatározásával foglalkozik, annak természetével és a művészetekben való megjelenés formájával. Irányultsága szerint az esztétika lehet tisztán funkcionális, leíró, vagy normatív megközelítésű. A művészetelmélet mellett tárgyalja az esztétikai ítéletek kérdéseit és az esztétikai érzés, átérzés formáit is. A legújabb kori esztétikát információelmélet és nyelvanalízis is jellemzi. Alapkérdése: mi a szép? Ugyanakkor számos filozófus tagadja az esztétikai teória lehetőségét. Véleményük szerint igazolat...