A gyermeknevelés egy összetett folyamat, amely számos tényezőtől függ, és nagyban befolyásolja a gyermek személyiségének és viselkedésének alakulását. Különböző pszichológiai modellek próbálják megérteni és rendszerezni a nevelési stílusokat, amelyek alapvetően az érzelmi odafordulás és a kontrollgyakorlás mértékét vizsgálják.
A nevelési stílusok tipizálása
Többféle tudományos megközelítést ismer a pszichológia a nevelési stílusok területén. Az egyik legismertebb modell az érzelmi odafordulást, és a kontrollgyakorlást, mint két alapvető tényezőt, illetve ezek kölcsönhatásait vizsgálja. A szülői nevelési módszerek legismertebb felosztását Diana Baumrind pszichológus alkotta meg, aki az 1960-as évek végén végzett kutatásokat a szülők és gyermekeik mélyreható megfigyelései alapján. Ennek a kutatásnak köszönhetően négy családon belüli szülői nevelési stílus került meghatározásra, amelyeket a pszichológia ma is használ. A megfigyelés nagy része óvodai környezetben történt, ahol megfigyelte a gyerekek viselkedését más gyerekekkel szemben. Továbbá vizsgálta az interakciókat, beleértve a szülők és gyermekek közötti kommunikációt, majd elemezte viselkedésüket és szüleikkel való kapcsolatukat. A kutatási eredmények segítenek a szülőknek könnyebben megérteni, hogy a különböző nevelési módszerek hogyan befolyásolhatják a gyerekeket különböző területeken, beleértve az önbecsülést, a szociális viselkedést vagy a döntési képességet.
A négy fő nevelési stílus
- Autoritatív (irányadó, mérvadó) nevelés: A szülők irányítják a mindennapokat, de elfogadják a gyerekek véleményét. Magas elvárásokon, de a szülők bőséges támogatásán is alapul. A szülők világos határokat és szabályokat határoznak meg, amelyeket megkövetelnek a gyermektől. Ugyanakkor támogatják a gyermekek önállóságát, ügyelnek az őszinte, bizalmas és kölcsönös kommunikációra. A mérvadó szülők inkább a kölcsönös és nyílt párbeszédet részesítik előnyben, ahol egy esetleges problémáról beszélnek, ahelyett, hogy megbüntetnék gyermekeiket vagy tiltásokkal oldanák meg a problémákat. A szakértők is az autoritatív nevelési stílust javasolják, mert ez következetességet, fegyelmet, világos határokat és biztonságot nyújt. Ugyanakkor a melegséget, támogatást és a megértést támogatja, figyelembe véve a gyermek életkorát és jellemét. Ezzel a kombinációval felelősségteljes és magabiztos gyermek nevelhető fel, aki később majd a szülő nélkül is elboldogul a világban.
- Autoriter (tekintélyelvű) nevelés: A szigorú szabályokon és fegyelmen alapul, ahol gyakran túl magas követelményeket támasztanak a gyermekkel szemben. Az első és az utolsó szó a szülőké, akik nem nyitottak semmiféle vitára gyermekeikkel. A tekintélyelvű szülő érzelmileg kevésbé hangolódik rá gyermekére, elutasító, ragaszkodik az általa felállított szabályok betartásához, alapvetően büntető típus. A rendszerváltást megelőző időkben, amikor az ország mindenkori államformája diktatúrán alapult, tulajdonképpen társadalmi elvárás volt engedelmeskedő gyereket nevelni. Ezért olyan mélyen beágyazott ez a nevelési stílus még mindig a kultúránkba. A tekintélyelvűen nevelő szülő számára nagyon fontos az általa meghozott szabályoknak való engedelmeskedés. A gyermek ilyenkor megéli azt, hogy neki nincs beleszólása a döntéshozatalba. Nem kap magyarázatot a szabály értelméről és céljáról. A gyerek egyedüli joga és kötelezettsége a szabályok betartása. Az autoriter stílusban nevelkedett gyerekek gyakran szoronghatnak amiatt, hogy nem tudnak maguk dönteni, és nincs elég terük önmaguk kifejezésére. A legtöbb esetben engedelmesek és betartják azokat a szabályokat, amelyeket irányadó szüleik elvárnak tőlük. Ez a későbbiekben problémákat okozhat a független döntéshozatalban. Az autoriter módon nevelő szülők érzelmileg is nehezebben tudnak kapcsolódni a gyermekeikhez. Nehéz számukra az érzelmi ráhangolódás és a közös játékuk is hamar elveszíti spontán, szabad jellegét a szülő irányítása miatt.
- Engedékeny (laissez faire/ráhagyó) nevelés: A szabad megközelítés, a nagy autonómia és a korlátozott szülői felügyelet jellemzi. A szülők nem kényszerítenek túl sok szabályt a gyermekre, ellenkezőleg, nagy szabadságot adnak nekik. A vezetés hiánya jellemzi. Kiszámíthatatlan és kaotikus rendszer a ráhagyó nevelés. A laissez faire szülőkre leginkább jellemző tulajdonság, hogy nincs vezető szerepük a családban. Sokszor látjuk, hogy éretlen a személyiségük, túl lazán kezelik a gyereknevelés velejáróit vagy egyszerűen csak érdektelenek. A szülők egy része viszont meggyőződésből választja ezt a nevelési stílust. Céljuk az, hogy a gyermek önállóan felfedezhesse a világot, ne szabjanak gátat a megismerésének. Amikor egy gyermek úgy nevelkedik, hogy a szülei mindent ráhagynak, akkor egy idő után kénytelen saját maga átvenni a vezetői szerepet a családban. Így próbál kereteket szabni magának. Az engedékeny családból származó gyerekeknek problémái lehetnek a határok felállításával. Az engedékeny szülői nevelési stílust jóindulatúnak vagy megengedőnek is nevezik. A megengedő szülők gyermekeiből gyakran hiányzik a fegyelem, ami kihathat tanulmányi teljesítményükre. Hiányzik belőlük a tekintély tisztelete is.
- Elhanyagoló nevelés: A szülői részvétel hiánya jellemzi a gyermeknevelésben, ami gyakran elhanyagolásnak tekinthető. Ismerheti az elhanyagoló szülői nevelést a közömbös, tartózkodó vagy hanyag nevelés kifejezés alatt. A nem bevonódó szülői nevelést gyakorló szülők esetenként elhanyagolhatják a gyermek alapvető szükségleteit, ez az érdektelenség gyakran összefügg a szülő lelki problémáival. A gyermekek iránti érdeklődés hiánya több tényező eredménye lehet. Néha ez egy bonyolult családi élethelyzet, amikor a szülőket más problémák foglalják le, mint például a számlák fizetése, a túl sok munka és hasonlóak. A gyerekeket gyakran magukra hagyják, ezért hiányzik belőlük a fegyelem, ami gyengébb tanulmányi eredményhez vezethet. A nem bevonódó szülői nevelésből származó gyerekekben nagyobb lehet a rossz viselkedési hajlandóság, elsősorban a szabályok hiánya miatt.
Kurt Lewin szociálpszichológus vizsgálta elsők között a vezetői stílusokat. Ő a tanárok vezetési stílusát kutatta, és három típust különböztetett meg: a demokratikus, az autokratikus és a laissez faire/ráhagyó stílust. A demokratikus vezető alkalmat ad a döntés meghozatala előtt a vitára, használja az érvelés és a meggyőzés technikáját, teret engedve a gyerekeknek, hogy maguk megtapasztalják a döntéseik következményét és tanuljanak belőle. Az autokrata vezető utasításokkal és tekintélyelvűen irányít, célja az engedelmességre tanítás. Ennek nagy hátránya, hogy a gyerekeket a tekintélytől, büntetéstől való félelem motiválja. A laissez faire/ráhagyó stílusra a vezetés hiánya jellemző, kiszámíthatatlan és kaotikus rendszert teremtve.
A tekintélyelvű szülők gyermeke általában nehezen kezdeményez a kapcsolataiban, visszahúzódó, a fiúk között pedig gyakoribb az agresszív viselkedés. Az így nevelt gyerekek jó társas kapcsolatokkal rendelkeznek, teljesítményük képességeiknek megfelelő. Erősségük továbbá, hogy egészséges érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, és toleránsak másokkal szemben. Az elhanyagoló szülő nem törődik gyermeke igényeivel, nem állít fel szabályokat, és nem reagál gyermeke szükségleteire sem. Az odaforduló, kevés, de következetes szabályokat állító szülő típus mellett felnövekvő gyermekek általában jól szocializáltak, biztonságban érzik magukat, egészségesen fejődnek. Kérdésére válaszolva, ez a nevelői stílus egyértelműen a legelőnyösebb.
A tekintélyelvűen nevelt gyerekek felnőttként sokszor szorongóak. Ez leginkább a másoknak való vélt vagy valós elvárások iránti megfelelésből fakad. Alacsony önértékelésük miatt azt gondolják, soha nem lehetnek eléggé jók. A munkában sokszor inkább maradnak az egyszerűbb alkalmazotti szerepben. De az engedelmeskedés ekkor már nem mindig kifizetődő. Labilis önértékelése és bizalmatlansága miatt nehezen kezeli érzelmeit a felnőtt kapcsolataiban is. Az elfojtott negatív érzések sokszor agresszió formájában törnek a felszínre. Ez akár önmaga ellen is irányulhat, legyen szó önpusztító életmódról vagy akár öngyilkossági szándékról.
Az autoriter módon nevelő szülők érzelmileg is nehezebben tudnak kapcsolódni a gyermekeikhez. Nehéz számukra az érzelmi ráhangolódás és a közös játékuk is hamar elveszíti spontán, szabad jellegét a szülő irányítása miatt.
A tekintélyelvűen nevelő szülő egyedül hoz döntéseket, abba jellemzően nem vonja be a gyermekét. Nevelési módszereinek alapja pedig az utasítás, a parancsolás és a büntetés. A gyermek ilyenkor megéli azt, hogy neki nincs beleszólása a döntéshozatalba. Nem kap magyarázatot a szabály értelméről és céljáról. A gyerek egyedüli joga és kötelezettsége a szabályok betartása. A túlzott megfelelési vágy pedig komoly önbizalomhiányhoz vezet. Ezek a gyerekek úgy érzik, csak akkor kapnak igazán szülői szeretetet, ha megfelelnek az elvárásoknak. Az elvárások ugyanakkor kimeríthetetlenek.
A megengedő szülők gyermekeiből gyakran hiányzik a fegyelem, ami kihathat tanulmányi teljesítményükre. Hiányzik belőlük a tekintély tisztelete is. Az NCBI arra is felhívja a figyelmet, hogy az ilyen gyerekeknél sokkal nagyobb az elhízás kockázata, mert szüleik nem követelik meg tőlük az egészséges táplálkozást követő étrendet.
A nem bevonódó szülői nevelést gyakorló szülők esetenként elhanyagolhatják a gyermek alapvető szükségleteit, ez az érdektelenség gyakran összefügg a szülő lelki problémáival. A gyermekek iránti érdeklődés hiánya több tényező eredménye lehet. Néha ez egy bonyolult családi élethelyzet, amikor a szülőket más problémák foglalják le, mint például a számlák fizetése, a túl sok munka és hasonlóak.
A gyermekkorukban mérvadó nevelésben részesült gyerekek gyakran olyan felnőttekké válnak, akik képesek önálló döntéseket hozni és fel tudják mérni tetteik következményeit. Függetlenek, társaságkedvelőek és pozitív kapcsolatban állnak a szüleikkel.
Az autoriter stílusban nevelkedett gyerekek gyakran szoronghatnak amiatt, hogy nem tudnak maguk dönteni, és nincs elég terük önmaguk kifejezésére. A legtöbb esetben engedelmesek és betartják azokat a szabályokat, amelyeket irányadó szüleik elvárnak tőlük. Ez a későbbiekben problémákat okozhat a független döntéshozatalban.
A megengedő szülők gyermekeiből gyakran hiányzik a fegyelem, ami kihathat tanulmányi teljesítményükre. Hiányzik belőlük a tekintély tisztelete is.
A nem bevonódó szülői nevelésből származó gyerekekben nagyobb lehet a rossz viselkedési hajlandóság, elsősorban a szabályok hiánya miatt.
Felnőttként a hanyag nevelésben részesülő gyermekekből gyakran hiányzik az egészséges önbecsülés és önbizalom.
Ranschburg Jenő szerint a hideg-korlátozó nevelői környezetben élő gyermekekben nagyon komoly belső feszültség, agresszió alakul ki abból az ellentmondásból fakadóan, hogy a szülő túlkorlátoz és érzelmileg elutasító, elérhetetlenné válik. De ezt az agressziót valójában nem élheti ki.
Érdemes azonban kiemelt figyelmet fordítani az úgynevezett túlvédő, „over protective” elnevezéssel is illetett szülői magatartásra. Ebben a kapcsolatban a szülő nem engedi gyermekét önállósodni, minden probléma, akadály leküzdésében helyette cselekszik.
Összességében fontos tudni, hogy önmagában tekintélyelvű, ráhagyó vagy demokratikus nevelési stílus a valóságban nem létezik. Szülőként a különböző élethelyzetekre különbözően reagálunk, és ez így van rendjén. A legtöbb szülőnek vannak olyan napjai, amikor stresszes vagy nem érzi jól magát, és inkább a megengedő/elhanyagoló spektrum felé hajlik, vagy olyan napok, amikor csak arra van szükségünk, hogy mindenki csinálja azt, amit mondunk, és ilyenkor inkább tekintélyelvűek vagyunk. De a gyerekek nem igénylik a tökéletességet.
Bár fontos tananyag, az értelmezése mégsem egységes. Nem is olyan régen futottam bele már sokadjára abba a mondatba, hogy „A nevelési stílusokat helyzetfüggően alkalmazzuk!”, amivel az illető Kurt Lewin nevelési stílusaira gondolt. Nevelési stílusa mindenkinek van, még annak is, akinek nincs gyereke vagy éppen nem foglalkozik gyerekekkel: ezeket a szociális tanulás folyamatai (utánzás, modellkövetés, azonosulás, belsővé tétel) által tesszük magunkévá, építjük be a látott/átélt mintákat. Ezeket a mintákat adhatja a családunk (elsődleges szocializációs tér) és minden más közösség (másodlagos szocializációs tér), például az iskola, baráti társaság, edzőtársak stb. Ezek bármilyenek is (ha jók, ha rosszak) beépülnek, hatásaik érződnek rajtunk. A látott, átélt, internalizált értékeket, viselkedési módokat (nem is tudva róluk) mi is elkezdjük alkalmazni, azok formálják a mi viselkedésünket is, így később, mikor gyerekünk lesz, vagy pedagógusként gyerekekkel kezdünk el foglalkozni, elsősorban ezek fogják irányítani a cselekedeteinket. Ezek megváltoztatása rendkívül nehéz, mivel nagyon mély nyomot hagynak, mélyen beépülnek a személyiségünkbe. Ebből következik, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra változtatni rajta, így nem lehet helyzettől függően alkalmazni. A nevelési stílus személyiségünk szerves része, nem tudjuk „csak úgy” félretenni egy bizonyos helyzetben, egy másikban pedig elővenni.
A félreértés egyik alapja az, hogy sokan azt gondolják, hogy ha nem engedünk valamit, akkor autokratikusak vagyunk, ha engedünk, akkor laissez-faire-ek, ha megbeszéljük a gyerekünkkel, akkor demokratikusak. Azonban, hogy egy cselekedetet engedünk vagy sem, minden egyes nevelési stílusban ott van, csak különböző mértékben, ráadásul a demokratikus nevelési stílus magában foglalja mind a három említett esetet: engedni valamit, nem engedni valamit, megbeszélni azt a gyermekünkkel.
A demokratikus nevelési stílus nem azt jelenti, hogy mindent úgy beszélek meg a gyermekemmel/tanítványommal, hogy abban a helyzetben neki is, és nekem is 1-1 szavazatunk van, hanem, hogy van beleszólása a döntésbe, ami nagy különbség.
Ha a gyermekem átlépi a határt és én rászólok, hogy azt nem szabad, akkor nem hirtelen összehúztam a határokat, hanem a gyermekem egyszerűen csak átlépte a demokratikus nevelési stílusban lefektetett határt, ezért ettől még nem leszek autokratikus nevelési stílusú vezető. Egy másik esetben, ha a gyermekemet szabadjára engedem a zárt játszótéren, mert tudom, hogy ott biztonságban van, ezért ott a tevékenységeiben (pl. melyik játszótéri játékkal szeretne játszani) hagyom, hogy ő döntsön, akkor ettől még nem leszek laissez-faire nevelési stílusú, csak nem lépte át azt a bizonyos határt a viselkedésével. Ezekben a helyzetekben nem történt „stílusváltás”, hiszen mindkét esetben a demokratikus nevelési stílus jegyében (és határaival) jártunk el.
A szülői nevelési stílusok mindegyike más-más hatással van a gyerekekre és fejlődésükre, és nincs egyetlen helyes és univerzális nevelési stílus, amely mindenkinek megfelelne. A gyermek és a szülők személyiségétől függően azonban a családban egyes szülőtípusok megfelelőbbek lehetnek, mint mások.
A legtöbb pszichológus és szakértő megpróbálja elkerülni azt a választ, hogy melyik stílus a legjobb és nem emel ki egyetlen nevelési stílust a többi közül. Minden családnak más a dinamikája és ezzel együtt az egyéni nevelési stílusokra való hajlam is. Diana Baumrind pszichológus azonban az egyik szülői stílust jobban kedveli, mint a többit. A mérvadó szülők gyermekei - különösen serdülőkorban - jobban tudják, mit és miért várnak el tőlük. Olyan környezetben nőttek fel, ahol szívesen vették a beszélgetést és állandó volt a szülők támogatása, ami nagymértékben növeli az érzelmeiket uralni tudó gyerekek önbizalmát.
Ezzel szemben az engedékeny szülők gyermekei gyakran magas önbecsüléssel rendelkeznek, de problémáik lehetnek a tekintély tiszteletével és az önszabályozással.
A személyiség és a viselkedés alakulásában azonban nemcsak a szülői nevelés hatásai érvényesülnek, hanem számos egyéb tényező is, mint például a temperamentumjellemzők, vagy az intézményi szocializációban szerzett tapasztalatok stb. Ezek ugyancsak befolyásolják, hogy egy gyermekből milyen felnőtt válik.
