Az illusztráció sokáig az irodalmi műveknek alárendelt, csupán „alkalmazott műfajként” tekintett alkotás volt. Azonban az illusztrátorok, a művészek autonóm képként is egzisztáló munkái megkérdőjelezték ezt a felfogást. Felmerül a kérdés, hogy mely illusztrációk rendelkeznek ’kettős létezéssel’, amely révén önállóan is értelmezhető műalkotásként funkcionálnak.
Az illusztráció eredendően a műhöz kapcsolódik létrejöttének okánál fogva. Ugyanakkor sokszor ettől függetlenül, a szöveg ismeretétől független befogadói szemlélet tárgya is lehet képiségében. Így létrejöttének ezen ismerete és vonatkoztatottsága nélkül is esztétikai élményt nyújthat, önmagában teljes értékű képi műalkotásként. A szövegtől leválasztott illusztrációt, mint önmagában teljes értékű képi műalkotást, a befogadó saját horizontja felől (a szöveg ismerete nélkül) értelmezi, ily módon a szemlélőben elsőbbséget élvez annak hermeneutikai-esztétikai tapasztalata.
Éppen e kettős létezésű illusztrációk dilemmája bizonyítja és egyben igényli egy átfogóbb keret, mégpedig a képhermeneutikai szemlélet létjogosultságát. Az alábbiakban olyan illusztrációkat mutatunk be, melyeknek meglátásunk szerint ilyen „kettős létezése” van, azaz a szöveg és kép közötti interreferenciális viszonyban létezőek, ugyanakkor autonóm képi műalkotásként is működnek.
Buday György és Az ember tragédiája
Buday György, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja volt az 1930-as évek elején, és Sík Sándor tanítványa. Sík Sándor Advent: oratórium szavalókórusra című szövege 1935-ben jelent meg Buday fametszeteivel.
Ugyanebben az évben készítette el Az ember tragédiájának illusztrációsorozatát, egy 22 darabból álló fametszetsorozatot, a stockholmi egyetemi kiadó megbízására. Ez a sorozat az 1935-ös Tragédia-fordítást illusztrálta. Réz- és fametszetei hamarosan világhírűekké váltak, 1936-ban a párizsi világkiállításon nagydíjjal jutalmazták.
Buday György fametszet-technikával készített illusztráció-sorozatát, egyes képeinek kompozícióját alapvetően befolyásolta, hogy az 1933-as Szegedi Szabadtéri Játékok nyitó előadásához, Az ember tragédiája színreviteléhez színpadképeket készített. Néhány fametszete, így a római, a második prágai, a párizsi és az eszkimó szín fametszete inkább csak színpadias jelenetként funkcionál. Hermeneutikai terminológiában fogalmazva: a szöveg- és képviszonyok ’közöttiségében’ létrejövő értelemképzési lehetőség lényegesen beszűkül éppen a képi megjelenítés (színpadképiessége) révén.
Ugyanakkor a Buday-sorozat darabjainak túlnyomó többsége „originális esztétikai értékeket mutat”. Meglepően modern az űr jelenet illusztrációja, erős expresszivitásával kiemelkedik a sorozategészből a Lucifer-portré, arányos szerkezetével, diffúz vonalstruktúrájával tűnik ki az I. számú kép.
Az utolsó szín utolsó fametszete, A Paradicsomon kívül című, Ádámot és Évát, az első emberpárt ábrázolja, szinte minden szempontból ellenpontozottan: Éva egész testét fehér fénynyaláb burkolja be, vele szemben Ádám alakját a komor feketeség. Közös térben állnak, s míg a hátrébb álló Évához közelebb eső háttér egy fénylő, félkörívű horizontot sejtet, addig Ádám térdeplő lábai előtt egy sziklafal jelzett mélységének lefelé irányuló vonalai húzódnak. A két alak között igen erős a kontraszt-hatás, nemcsak a fényviszonyokat és az elhelyezkedésüket tekintve a közös térben, hanem testtartásukat is.
Éva nyugodtan, egyenesen áll, lesütött szeme, enyhén oldalra forduló feje szelídséget és magába fordulást jelez, duplán font karjai pedig, egyszerre mutatnak zárkózottságot és (ön)védelem-jellegű gesztust is. Alakjának egésze harmonikus, arckifejezése szépségében melankolikus. Vele szemben Ádám testtartása görcsös és feszült, térdeplő helyzetében teste íve többszörösen is megtört. Arckifejezése, tágra nyílt szemei, szája fejezi ki azt az összetett, alapvetően ellentmondásos lelkiállapotot, melyet ellentétesen ívelő és irányultságú karmozdulata, kéztartása is nyomatékosít. Ádám alakjának diszharmonikus egésze egyszerre jelez csodálatot és rémületet, felismerést és elbizonytalanodást, ellenszegülést és megadást, a kérdezés késztetettségét és a beleegyezést.
Ez a fametszet önmagában is teljes értékű képi műalkotás. Ádám megtört, térdeplő alakja, Éva nyugodt méltósága: az ellentétek együttlevősége. Hiszen Éva és Ádám alakjának egésze, bár minden mozzanatában ellentétes, mégis egy térben vannak, mely közös tér hasonlóan az ellentétek együttlevősége, a szikla mélysége és a horizont fénylő félköríve közé helyezett.
Buday György e fametszete mutatja, hogy a Tragédia filozofikumának esztétikummá való átlényegülése a vizuális jelrendszerben is megvalósítható, hogy a gondolatiság láthatóvá tehető. Amíg Zichy Mihály az öngyilkosságra való készülődés heroikusan drámai pillanatát ragadta meg, addig Buday fametszete a közvetlenül utána lévő tragikus pillanatot, Ádám térdre esését ábrázolja, az ember enistenségének elvesztését, belátását annak, hogy mégsem irányíthatja az emberiség sorsát. Ezt a drámaiságot ellenpontozza a gyermeket váró Éva nyugodtsága.
Kass János és Az ember tragédiája
A kortárs magyar képzőművészet legkiemelkedőbb illusztrátora, a szegedi születésű Kass János két alkalommal is készített illusztráció-sorozatot a Tragédiához, 1957-ben és 1966-ban. A későbbi sorozat felől a korábbi inkább vázlatként hat, illetve a két sorozat alapvető különbsége a keretezés, melynek révén Kass János illusztráció-sorozata alapvetően eltér valamennyi Tragédia-illusztrációtól.
A képek fő témája mellett e keretezés (a keretben több, kisebb méretű, egyszerűbb struktúrájú képi egység található) nemcsak lehetővé teszi, hanem meghatványozza a sorozat önmagán belüli motívumgazdagságát, a verbális és vizuális jelrendszer többszintű interreferenciáját, és ezen túl a vizuális jelrendszer narrativikusságát is többjelentésűvé teszi. A centrumképek fegyelmezettségének „leleplezői és egyben megtagadói ezek a keretek.
Kass János sorozatából is az utolsó szín Ádám illusztrációját emeljük ki. A 15. szín drámai jeleneteit szinte követik a száz évet is átfogó Ádám-ábrázolások: Zichy heroikus és romantikus ’titán’-ja öngyilkosságra készül. Buday Ádámja a következő drámai pillanatot ragadja meg: Ádám, az enisteni ember leborulását az Úr előtt, annak hatalmának, akaratának el- és felismerését. Végül Kass János Ádámja az ég felé ’kiáltó-kérdező’ ember, a 15. szín záró jelenetére, az Úr és Ádám közötti párbeszéd egészére utal, ahol már tudjuk, hogy Lucifer működése az Úr által engedélyezett és tudjuk azt is, hogy az emberiség léte folytatódik, illetve elkezdődött Éva anyasága révén.
Ha a képet önmagában szemléljük, egy ruhátlan férfit láthatunk, akinek tekintete, feje a rávetülő felső fénynyaláb felé fordul. Testtartása, alakja az emberi öntudat jelképe. Az anatómiai jellegű emberábrázolásban előtűnik a csontozat (az arc koponyaszerűsége és a kéz csontozata), jelezve az emberi lény halandóságát és a küzdés nyomait, melyek szikárrá, sötét tónusúvá tették alakját. Testtartásának méltóságát éppen e szikárság adja, izmai megfeszülnek, tenyereit a válaszra várás feszültsége feszíti szét. Megnyújtott nyakát, arcát, száját természetellenesen eltorzítja a kérdés és/vagy a kiáltás tartama, súlya, mely torzítás a verbális megnyilatkozás jelentőségét nyomatékosítja.
A kéztartás hasonlóan természetellenes, hosszan nyúlik a test középvonala alá, sejtetve a kérdés tartamát, a lába alatt (szimbolikusan) elhelyezkedő magzat felé irányulva. A kép az ’éppen-most’ pillanatnyiságára a ’kiáltó-kérdező’ megnyilatkozással utal. Ugyanakkor egyszerre tud ikonikus, kimerevített és időtlen is lenni, alakábrázolása valamint a kép kompozíciója révén, mely felülről, egy félgömbből leomló fénynyaláb (az Úr jelképe) és az ördögi, háromszögalakú hatalmas szárnyak átlóinak, szintén háromszögesíthető metszéspontjába helyezi mind az emberi alakot, mind a magzatot.
Pontosan nem tudjuk, mi ez a kérdés, ahogy nem tudjuk meg konkrétan akkor sem, ha a képre, mint illusztrációra tekintünk és a szöveg-kép interreferencialitásában keressük a konkrét szöveghelyet. Csak következtethetünk, hogy ez az utolsó párbeszéd Ádám és az Úr között. Annak az embernek a kiáltó kérdése, aki már tud halandóságáról és emberi határoltságáról; de aki nem tudhatja, hogy e „szűkhatárú lét-e” mindene vagy, hogy „Megy-é előbbre majdan” fajzata. Annak az embernek a kiáltó kérdése, aki már megtudta küzdésre való ítéltetettségét, többször is látta annak eredménytelenségét és értelmetlenségét, még most sem feledve a véget; ugyanakkor tudja azt is, hogy „Végetlen a tér”, mely munkára hívja; de még mindig nem érti, hogy ez miért van így, miért kell így lennie, csupán gyanítja.
Egy olyan ikonikussá merevített kérdező ember itt Ádám, akinek a létezése végzetszerűen összekötődik az égből jövő fénnyel és az alakjához kapcsolódó luciferi árnyékokkal, hasonlóan utódaihoz.
Pusztai Virág és a Szeged effekt
Jelenünkben és városunkban a fiatal nemzedék által készített illusztrációk között is találhatunk ilyen kettős módon egzisztáló alkotásokat. Pusztai Virág, grafikus és illusztrátor a Szeged effekt antológiákhoz készített illusztrációk 1. és 2. sorozatának néhány darabja autonóm alkotásként is létező grafika.
Többszörös interreferencialitásukban nemcsak a szegedi vonatkozású antológia verseihez, novelláihoz kapcsolódnak, hanem többségükben valamely városképi hangulatot, jellemző részleteket, a városról alkotott benyomásokat - így az alkotó effektjeit is ábrázolják. A fotó-részletek beépítésével létrehozott, realisztikus valóság-ábrázolást megtöri a látásmód eredetisége, mivel olyan elemeket illeszt egymás mellé, melyek össze is tartoznak és nem is.
Bár ott a nézőpontváltás, az erőteljes kontraszt, de az egészet mindig egybetartja a kompozíció harmóniája. A formák, a vonalvezetés ugyan a végletekig leegyszerűsített és stilizált, azonban éppen a különböző elemek egymásmellé illesztése az, melyben különleges élményt nyújtanak e grafikák, mely különlegességben ott van Pusztai Virág „és így látom ÉN” effektje. Számunkra, a szemlélőnek pedig ott a játékosság észrevétele.
A homlokzati elemek, épületszobrok, kapuk, ablakok, mind beazonosíthatók Szegeden, megkereshetőek a város területén, ahogy rálelhetünk a kötetek szövegviszonylataihoz rendelhetően is, egy-egy vers, vagy novella vonatkozásában. Egy-egy grafikán ilyen mozaikokból áll össze egy-egy komplex kép, a város valamely hangulatáról, jellegzetes épületcsoportjáról.
Pusztai Virág grafikáin többnyire jól körülhatárolt formákkal dolgozik, igen kedveli a kontrasztokat, a fekete-fehér és a stíluselemek, vagy a múlt és jelen, a mindennapiság és szakralitás kontrasztját. Például van, amikor a népies motívumokra asszociáltató életfa-ábrázolást nekifeszíti a kubista jellegű ábrázolásmódnak vegyítve még azt egy kis romantikával, éles diszkrepanciát teremtve. Néhol a kontraszt a múlt és a jelen között feszül, a múlt egy szép, ornamentikus épületével ellenpontozódik a jelen romossága, lepusztultsága, sivársága.
Van, ahol a régmúlt szecessziós hangulata mellett ott a jelen, illetve a közelmúlt fekete vasajtaja. A szegedi alsóvárosi templomnál az építészeti elemekkel játszik, a valóságelemeket képkeretbe montírozza, ahogy a Dóm téri templom ábrázolása is egyszerre adja vissza a stílushangulatot és a mindennapi életünk karácsonyi hangulatát.
Technika és médium: Innováció a művész grafikában
tags: #kontraszt #novelese #illustrator