Nagy Emil politikai pályafutása

Nagy Emil (Kaposvár, 1871. november 16. - Bp., 1956. augusztus 20.) igazságügyminiszter, jogász volt, a XX. század első felének igen jellegzetes alakja. Ügyvédként, politikusként, újságíróként és családapaként is kissé különcnek számított, végtelen tisztességéhez és rendkívüli szociális érzékenységéhez pedig egyes esetekben naiv idealizmus párosult. Az ún. Nagy Emil neve a legtöbb ember számára nem mond sokat, pedig a XX. század első felének igen jellegzetes alakja volt.

Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. 1898-tól budapesti ügyvéd, az Esterházy hercegi hitbizomány jogtanácsosa 1923-ig, 1905-től Kossuth-párti programmal országgyűlési képviselő 1911-ig. Kezdetben büntetőjogi praxist folytatott, három évig volt a neves kriminalista ügyvéd, Friedmann Bernát irodájának a vezetője. Budapesten ügyvédként, eleinte büntetőjogi ügyekkel foglalkozott, majd Esterházy Miklós és Esterházy Pál hercegek jogtanácsosa (1900-as évek eleje-1923), ill. vezető jogtanácsosa (1918-1920) volt.

Széleskörű publicisztikai működést fejtett ki a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap hasábjain, gyakran vezércikket is írt. Elsősorban a szegényebb paraszti réteget védte, és első újságcikkeiben is arról értekezett, hogy a magyar törvények kedvezőtlenek a lakosság jelentős részét kitevő falusi földművesekkel.

Politikai pályafutásának kezdetei

Függetlenségi párti programmal országgyűlési képviselő (Szolnok, 1905-1911) lett. A pártszakadáskor Kossuth Ferenc csoportjához csatlakozott (1909. november). Ezzel felkeltette a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt, és annak vezetője, Kossuth Ferenc figyelmét. Nagy hamar a negyvennyolcasok egyik „ifjú titánja” lett, így jutott be első alkalommal az országgyűlésbe 1905-ben, a szolnoki kerületben. A kampány során Nagy sajátos módszerekkel győzte meg a választókerület - főleg falusi - lakosságát. Végiglátogatta az összes települést, politikai beszédeket sehol sem tartott, de mindenhol hajnalig ropta a táncot és itta a bort a helyiekkel - természetesen saját költségén -, humoros szórólapokat készíttetett. Az 1906-os választáson ismét mandátumot szerzett, a ciklusban az egyik kormánypárttá váló Negyvennyolcasok színeiben folyamatosan az agrárreformokat sürgette, de szavai nem találtak megértő fülekre.

Az 1910-es választásokon újra Negyvennyolcas programmal került az országgyűlésbe, de pártja ellenzékbe került. A Nemzeti Munkapárt kormányra kerülése után, mivel nem értett egyet az ellenzéki obstrukcióval, lemondott mandátumáról. Az első világháború alatt és az azt követő időszakban távolmaradt a harcoktól és a politikától.

Visszatérés a politikába és miniszteri kinevezés

1922-ben - elsősorban korábbi választói kérésére, akik százfős küldöttségben kérték, hogy újra térjen vissza a politikába - vállalta újra a képviselőséget, az Egységes Párt programjával. Innentől kezdve igencsak felpezsdültek az események Nagy Emil körül. A következő másfél évtized elsősorban arról szólt, hogyan került közeli kapcsolatba Bethlennel, majd hogyan vesztek össze, majd békültek ki újra, majd kezdődött minden elölről. Bár voltak előzményei, mégis viszonylag váratlan volt, amikor a miniszterelnök Nagyot nevezte ki igazságügy-miniszternek 1923. június 11-én. Csakhogy míg Nagyot - kissé naiv - idealizmusa motiválta, és önállóan kívánta vezetni tárcáját, a reálpolitikus Bethlennek egy olyan miniszterre volt szüksége, aki végrehajtja utasításait.

Az elsődleges utasítás pedig arra vonatkozott, hogy Nagy oldja meg az egyre kellemetlenebbé váló Esküdt-ügyet. 1921 óta folyamatosan zajlott a nagy sajtónyilvánosságot kapó korrupciós botrány, amelynek központi figurája Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter titkára, Esküdt Lajos volt. Bethlen le akart számolni Nagyatádi Szabóval, aki további földosztások és a titkos választás követelésével veszélyeztette a miniszterelnök terveit, sőt, pozícióját is. A földművelésügyi minisztériumban bevett és köztudott gyakorlat volt, hogy a mezőgazdasági áruk kivitelének engedélyeiért az exportőrök kenőpénzt fizettek, amely elsősorban a Kisgazdapárt kasszájába vándorolt. Ezeket a visszaéléseket Bethlen - még miniszterelnöki kinevezése előtt - kiszivárogtatta a sajtónak, amiből hatalmas botrány keletkezett, Esküdt Lajost perbe fogták, a szálak pedig egyértelműen Nagyatádi Szabóhoz vezettek.

Nagy Emil a miniszteri tárcát így azon feltétellel kapta meg, hogy az Esküdt-ügyet az Ulain által javasolt módon kell beszüntetnie. Nem sokkal hivatalba lépése után Nagy magához is kérette Ulaint, gratulált neki a tervhez, és állítása szerint már utasította is az ügyészséget, hogy ez alapján ejtsék az ügyet. A botránynak mégsem lett ilyen egyszerűen vége, ugyanis ezután Esküdt - aki így bár elkerülte volna a bírósági számonkérést, de a hírnevén esett foltért semmilyen kompenzációt sem kapott volna - felkereste Nagyot, és bár a megbeszélés részletei nem ismertek, de valahogy sikerült rábírnia a frissen kinevezett minisztert, hogy változtassa meg álláspontját.

A szálak ekkorra teljesen összekuszálódtak. Bethlen és Nagyatádi Szabó már félig-meddig egymás szövetségeseiként figyelték, ahogy a helyzet megoldására kinevezett Nagy igazságügy-miniszter visszakozik, miközben a vádlott Esküdt szembement saját védőügyvédjének javaslataival. A mindenkivel szembekerült Ulain pedig támadásba lendült, immár nem csak ügyvédként, hanem képviselőként is, az ütéseket pedig Nagynak kellett állnia. Ulain ugyanis 1923. július 16-án, Cegléden beszédet mondott, amelyben kijelentette, hogy tudomása van arról, hogy nemzetgyűlési képviselők ingyen vagy hatalmas kedvezményekkel kaptak részvényeket, valamint kenőpénzeket.

Nagy először rágalmazás miatt bizottsági eljárást indított Ulain ellen, de mivel neki is gyanús lett az ügy, megindította saját vizsgálatát. Bár az ügy közel sem volt annyira kiterjedt, mint az Ulain állította, Nagy már az előzetes vizsgálódás után nyolc képviselő ellen indított eljárást. Rövid időn belül, sikerült is felgöngyölíteni az ügyet, és augusztus 10-én hosszas beszédben számolt be következtetéseiről.

„Mindent összegezve meg kell tehát azt állapítanom, hogy a bankok részéről megvesztegetési szándék nem foroghatott fenn, ilyennek igazán nyomát se láttam, egyezően a vizsgálóbíró úr felfogásával, de épp úgy meg kell azt is állapítanom, hogy igenis az ilyen piacra hozandó részvények megvételének az a kedvezményes, protekciós módja, a mely az iratokból elém tárult, nem fér össze a közhivatalnoki és képviselői állás erkölcsi és anyagi függetlenségéről táplált magasabb felfogással, a min legfeljebb bizonyos mértékben csak az a körülmény módosít, hogyha az illető közhivatalnok vagy képviselő régi fele a banknak, de a teljes függetlenség szempontjából ehhez is szó fér. (…) Kérek mindenkit, hogy ezt a kérdést ne szenvedéllyel és ne pártpolitikai szemszögből ítéljék meg, s ne csináljanak ebből a kérdésből se jobbra, se balra politikai tőkét, hanem viszálykodás és veszekedés helyett inkább próbáljuk meg azt, hogy nem tudnánk-e erkölcsi és anyagi erőinket összevetve olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi megoldást találni, mely szüntesse meg azt a jelenlegi rettenetes állapotot, hogy egész társadalmunk úgyszólván alig más ma, mint egy nagy börzetársaság, a melyben a legtöbb ember bent van vallás-, párt- és rangkülönbség nélkül. Teremtsünk - ha valamiképpen tudunk - olyan pénzügyi politikát, a mely mellett az embereknek dolgozniok kelljen, ha nyereségre akarnak szert tenni, bankvezetőkhöz, sőt egyszerű banktisztviselőkhöz szóló kunyeráló levelek írása helyett.”

Nagy, amellett, hogy nem volt hajlandó eltussolni az ügyet, „odaszólt” saját Bethlennek is, ugyanis az „illetékes hely” alatt semmi mást nem érthetett, mint a Miniszterelnökséget. Bár hivatalosan az ügy lezárult, a nemzetgyűlési viták továbbra is folytatódtak, a sajtó tovább cikkezett, Nagy és Bethlen kapcsolata pedig még rosszabb lett.

Lemondás és a későbbi évek

Rövid miniszteri pályafutása végéhez az addigi ügyek után végül az vezetett, hogy nem támogatta a bevezetni kívánt, a teljes lakosságra kivetendő kényszerkölcsön tervét. De még miniszterként, a Nemzetgyűlésen keményen felszólalt saját kormánya ellen. „Miért van az, hogy a hivatali penész csak akkor szűnik meg, a régi elavult korlátok csak akkor dőlnek le, ha az utca megszólal? Miért ne volna szabad utca nélkül is, intelligens embereknek is kezdeményezni olyan valamit, ami a mohos falak lerontásával jár.” Bethlennel való kapcsolata ez után is elég viharosnak mondható, de ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy magánemberként mindvégig barátságban voltak. Egyik vitájuk miatt Nagy még egy könyvet is megjelentetett Jogos-e az a követelésem, hogy Bethlen István gróf nekem teljes elégtételt adjon az írói becsületem ellen elkövetett súlyos sértésért? címen.

Miniszteri lemondását követően Nagy a következő három évben összesen 11 hosszabb utat tett Nagy-Britanniában, ahol nyelvi, politikai és jogi tanulmányokat folytatott. Élményeiről folyamatosan publicisztikákban jelentkezett, amelyek összegyűjtve, Londoni levelek címen önálló kötetben is publikálásra kerültek. A tanulás mellett számos előadást is tartott vezető brit körök előtt a trianoni béke igazságtalanságáról.

„A trianoni békeszerződés tulajdonképpen nem is békeszerződés, hanem egy nemzetközi büntető-ítélet. Ezt világosan megmondja a hírhedt Millerand-féle levél, amelynek egész eszme-menete kifejezi azt a jogi jelleget, hogy abban a levélben foglaltakat úgy kell tekinteni, mint a trianoni büntetőítélet indokait. Még a gyilkosnak is megengedik, hogy téves ítélet ellen perújítással éljen, meg kell tehát adni ezt a jogot egy tévesen elítélt nemzetnek is. Minden perújítás csak a téves ítélet indokaiból indulhat ki, tehát nekünk is nemzetközi perújítási kérelmünket a Millerand-levélre, mint büntető-ítélet nyilvánvaló indokaira kell alapítanunk.”

Előadásainak híre ment Nagy-Britanniában, emiatt kereste meg Lord Rothermere, akivel csakhamar szoros barátságba kerültek. Nagy még - kisebb kihagyással - 1939-ig volt képviselő, hol függetlenként, hol kormánypártiként, de elsősorban ügyvédi praxisával és az újságírással foglalkozott. 1938-ban nem szavazta meg az első zsidótörvényt, élesen szembefordult Imrédy Béla miniszterelnökkel. Határozottan német- és náciellenes volt, elítélte az első bécsi döntést is, mivel - helyesen - úgy vélte, hogy a németektől kapott terület nem lesz sokáig Magyarország része, és túl nagy árat kell érte fizetni.

Nagy 1905 és 1935 között aktív tagja volt az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának, több esetben vezető tárgyaló feladatokkal látták el. Ha a kedves Olvasó nem sokat hallott erről a szervezetről, az elsősorban nem az ő hibája, ugyanis ez egy olyan, kizárólag konzultációs jogokkal rendelkező szervezet volt, amely elsődleges céljának a nemzetek békés egymás mellett élésének elősegítését tűzte ki. Az idealista Nagy egészen az első világháborúig mélyen hitt az Unió eszméiben, hogy aztán ebben is hatalmasat csalódhasson.

A második világháború után

Miután teljesen felhagyott a politikával, még folytatta jogi és újságírói pályáját, de fokozatosan teljesen nyugállományba vonult. Segítette harmadik felesége, Göllner Mária munkáját, aki Kissvábhegyi villájukban iskolát alapított, és meghonosította Magyarországon a Waldorf-módszert. Az 1944. március 19-i német megszállást követően otthonában üldözötteket bújtatott, voltak köztük zsidók, kommunisták, katonaszökevények, SS-sorozás elől menekülő svábok. 1944. november 14-én a nyilasok le akarták tartóztatni, de sikerült elmenekülnie - közben elütötte a fogaskerekű, de csupán kisebb sérüléseket szenvedett -, a háború további részében bujdosnia kellett, az ostrom alatt háza is megsemmisült.

„Kisapa”-nak a nyilas uralom idejeén angolbarátsága miatt bujkálnia kellett. Később (1946 és 1948) a kommunisták elől felesége és két kisebbik fia (Sándor és Kristóf) kijutott Svájcba, Sándor tovább ment Ausztráliába. Kisapa kiment volna, ha kapott volna útlevelet. Így ismét kénytelen volt a zaklatások elől bujkálni. Markó Károly festőművész Erzsébet nevű lánya fogadta be a Móricz Zsigmond körtér 3/a. számú ház negyedik emeletén lévő lakásába. A deportálások elrendelésekor felkerült a listára, s teherautón, az elsők között hurcolták el. Többször is halálhírét költötték.

Az ’45 után házukat államosították, felesége és Kristóf fia Svájcba menekültek, őt magát kitelepítették. István fiukat kémkedés vádjával 15 évre ítélték, ebből 4 évet ténylegesen börtönben is töltött.

Miután 1953 szeptemberében szabadult a száműzetésből, Kisapa fizikai állapota rohamosan romlott. Egy ideig Balatonakarattyán látta el leánya, Éva, majd Sopronban töltött bizonyos időt, végül visszatért Budapestre, ahol rövidesen kórházba került, s 1956. augusztus 20-án elhunyt.

tags: #nagy #emil #egy #politikus #elete #psd