A festészet kialakulása egészen az emberiség őskoráig nyúlik vissza, amit a barlangfestmény leletek is bizonyítanak. Az ősember a természetben található pigmenteket használta a barlangrajzok színesebbé tételére, esetleg kultikus célokra. A rendelkezésére álló színek mennyisége és tartománya igen korlátozott volt, elsősorban színes földfestékekről és faszénről beszélhetünk.
Ezek elsősorban fehér kréta földek, sárga és vörös okkerek, esetleg zöld földek és barna umbrák lehettek. Mégis a kor intellektuális és technikai fejlettségét messze meghaladó alkotásokat hoztak létre.
A jelenleg ismert legrégebbi lelet, kb. 100 000 éves. A Dél-Afrikai Blombos barlangbeli lelet, ahol egy őskori “festék készítő műhely” nyomaira bukkantak a régészek. Olyan kagylóhéjakat találtak, melyben sárga, vörös okker és szén nyomait találták. További érdekesség, hogy csontvelő maradványokat is találtak, mely felveti a lehetőségét csontvelő mint kötőanyag jelenlétének. Ez azért is érdekes, mert akkor bebizonyosodik, hogy kezdetleges kötőanyagot is használt az ősember, ismerve a kötőanyag fontosságát a festék készítésben.
Az ókor áttörése a festészetben
Az ókor aztán több szempontból is áttörést jelentett a festészet szemszögéből nézve. Az ember már ismeri a kötőanyagok fogalmát a festészetben, így olyan festékeket hoz létre, melyek tartós filmréteget képeznek, akár 2000 év elteltével is jó állapotban fennmaradtak, pl. Fayum múmia portrék, Pompeji faliképek stb. Kötőanyagnak elsősorban tojást, enyvet, viaszokat és néha növényi olajat használt.
Továbbá képes bonyolultabb fizikai és kémiai folyamatokkal új színes pigmenteket létrehozni, pl. ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb. Először is ekkor jelent meg a kötőanyagok használata a festészetben, pl. olaj, tojás, viasz stb. Másodszor az ókori ember már képes volt különböző, sokszor egészen bonyolult eljárásokkal létrehozni bizonyos színes pigmenteket, melyek addig nem álltak rendelkezésére. Pl. Ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb.
Az egyik legkorábbi írás, ami fennmaradt a festészetről „Idősebb Plinius (Kr.u. 23-75) római történetíró a „Naturalis Historica” c. írásában részletesen leírja az egyik legnagyobb Görög festő, Apellész munkásságát, munkamódszereit. Itt meg említi többek között az eljárást, ahogyan a festéket készítették. Ez a mai enkausztikának felel meg. Mikor is méhviaszt különböző színű pigmentekkel összeolvasztva kis lapocskákat formáltak a színes viaszokból, melyet egy felhevített fémkanállal ragasztott oda a festendő felületre.
Plinius hosszasan méltatja Apellészt, akinek bár, csak egy ismert munkája maradt fenn, a leírásból megismerhetjük. A magasztaló írásban Plinius rámutat, hogy míg az Egyiptomiak többféle színt is használnak,(pl. egyiptomi kék) addig a legnagyobb festőknek, mint pl. Apellésznek, csak négy szín állt rendelkezésére. Ez a négy szín a krétafehér, faszén fekete, vörös okker és sárga okker volt.
Bár Apellész munkái nem maradtak fenn, Plinius írásaiból megtudjuk, hogy nagyon sok újítást alkalmazott, többek között az anatómiai megjelenítés, a tónusok és a realista emberábrázolás terén. Hogy milyenek lehettek Apellész festményei, azt megmaradt festményén kívül talán leginkább a Fayum portrék tanulmányozásával tudjuk elképzelni.
A Fayum portrék és Apellész hatása
A Fayum portrék egy kb. 900 darabból álló lelet együttes, melyeket a 19. században fedeztek fel, a leletek a kopt időkből valók és legnagyobb rész az Egyiptomi Faiyum medencében találták őket. Ebben a régióban nagyszámú görög telepes élt, akikre előbb az Egyiptomi majd később a Római temetkezési szokások is hatással voltak. Így alakultak ki az un. Fayum temetkezési portrék, melyek közös jellemzője, hogy a Görög négy szín palettával készült, nagyon reális, naturalista, néha már-már impresszionista ecsetkezeléssel festett arcképek voltak, melyek az elhunytat ábrázolták. Az alkotásokat falapokra festették, többnyire viasszal olykor temperával.
Ezek a portrék mind festéstechnológiailag, mind anatómiailag és színhasználat (bőr tónusok) tekintetében messze megelőzték korukat, felülmúlták az utána következő korok festészetét, egészen a középkor első harmadáig, feléig. A képek a kopt keresztény és a bizánci ikonfestészet kialakulásában is szerepet játszhattak.
Apellész festészetét, leginkább így képzelhetjük el. Apellész hatása nem múlt el, a mai napig újra és újra felbukkan a festők eszköztárában, sokszor tudatosan az antik mester hagyományainak követése képen, vagy csak hatékonyságának felismeréseként. A középkorban pl. Dürert hívták, mint „a Német Apellész” Rembrandt is bizonyítottan használta ezt a palettát, Velázquez is kísérletezett vele némiképpen leredukálva, ill. továbbfejlesztve azt. Botticelli és Tiziano pedig, vetélkedtek a néhai Görög művésszel, megpróbálva felülmúlni azt.
Nem volt ritka az sem, hogy ókori művészek kompozícióit használták fel a középkor nagy művészei. A 3 Grácia - Pompei i sz. 1. sz. falfestmény Raffaello Santi - 3 Grácia (1504) Figyeld meg, hogy Raffaello egy az egyben lemásolta a Pompei falfestmény kompozícióját ugyanazon témájú saját festményében. Érdemes megnézni azt is, hogy a korabeli Pompei mester, mennyivel tökéletesebben ábrázolta a testszínt és a tónusokat mint Raffaello.
A középkor művészete és újításai
A középkor folyamán egymást érték az új felfedezések a festészetben, új anyagokat fedeztek fel és új színes pigmenteket állítottak elő. Az 5-7. században az ember először használja az olajat kötőanyagként is már nem csak mázolási munkákra, hanem faliképek létrehozásánál, (Afganisztán Bámiján völgyi barlangtemplomok).
A 14. században az olajfesték használata futótűzként terjed egész Európában, valószínűleg a Holland Van Eyck testvérek és Antonello da Messina nyomán. Ezzel részben kiegészül, ill. felváltódik az addig szinte kizárólagosan használt tojástempera. Nagyjából ezzel egy időben kis késéssel, elkezdték a Velencei festőiskola hatására egyre szélesebb körben is alkalmazni az akkor már ismert feszített vászonra való festés technikáját.
Az ókorban már i. e. Előtt is gyakoriak voltak a mozaik technikával készített portré ábrázolások is, ennek hagyománya, tovább öröklődött a középkorra is, ahol a középkor első századaiban is gyakran készítették őket. A középkor első felében, főleg uralkodókat pápákat ábrázoltak portré formájában, ennek egyik legelterjedtebb módja volt, az illuminált kéziratokban való ábrázolás. Az illuminált kézirat, egy olyan kódex volt, melyekben az iniciálék és egyéb képek egy része, arany vagy ezüst füst lemezzel volt részben díszítve. Ezt a képeken, képek körül látható nemesfém technikát hívták illuminálásnak.
A másik legfontosabb terület a szentek ábrázolása volt. Valamint egyéb bibliai vonatkozású képek. Ezek a korabeli festmények, freskók, illetve táblaképek is lehettek. A táblaképek legkorábbi formái az ikonok voltak, melyek kifejezetten egyházi festészetet jelentettek.
Madonna gyermekével - 13. sz. ikon. Ez a technika sok hasonlóságot mutat a korabeli ikon festészettel is, nem véletlenül, hiszen közös technikai alapokon nyugszik, itt is gyakoriak a kereszténységhez, uralkodókhoz, és nagy hatalmú, vagy éppen híres emberek ábrázolásához köthető képek. A legfőbb különbség, hogy míg az iniciálékat, és illuminálékat könyvekben, kéziratokban alkalmazták, addig az ikonok alapja a fatábla volt, és nyilván méretük is nagyobb volt, kódexekben fellelhető társaiknál. Anyagukat tekintve azonban jellemzően tojástempera, a kornak megfelelő pigmentek, és a nemesfém füstlemezek voltak.
Szembeötlő, hogy az ókori Római és Görög, vagy éppen Fayum művészethez képest, a középkor első felében látványos visszaesés következett be az ábrázolások realitását tekintve. Ez nagyjából a 14-17. századig így is marad. Amikor is a Reneszánsz és a Barokk idején az Antik esztétikai ideálnak és az anatómiai, perspektivikus és színtanulmányoknak köszönhetően fokozatosan visszatér az ábrázolás pontossága.
A reneszánsz újjászületése és a portréfestészet virágzása
A portré műfaja a Reneszánsz idején kezdett újra fellángolni, Európában. Ez olyan mestereknek volt köszönhető, mint Jan van Eyck, Albrecht Dürer, Leonardo da Vinci, Antonello da Messina, Ifjabb Hans Holbein, Lucas Cranach, Sophonisba Anguissola stb.
A portré festésben több nagy vívmány is bekövetkezett ez idő tájt, akár anyaghasználatot akár az ábrázolás módszereket tekintjük. Hiszen a Van Eyck testvérek és Messina hatására egész Európában gyorsan elterjedt az olajfesték használata a táblakép festészetben. Ezután az olajfesték fokozatosan felváltja, vagy éppen kiegészíti az előtte széles körben használt tojástemperát.
Továbbá a festők elkezdtek visszatérni az antik Görög és Római világ művészetekben használt ábrázolási módjaihoz, ezekre, mint követendő esztétikai mintákra tekintettek. Ez, ha a realizmusra és az esztétikára való törekvés felől nézzük, akkor önmagában is minőségi javulást eredményezett a művészetekben.
Egy másik érdekesség, a kéz ábrázolásával kapcsolatos. Divatba jönnek a portré beállításoknál a mellképek, továbbá a kéz reális és szép ábrázolása is. A kéz ábrázolása nem könnyű feladat és ezeknek a követelményeknek ekkortájt kezdtek igazán megfelelni a mesterek.
A reneszánsz művészek, fontosnak ítélték az ókori alkotások tanulmányozást, és esztétikai irányelvüket, ez adta meg. A reneszánsz alkotók kezdték el ténylegesen a művészeteket a képzőművészeti alkotások létrehozásaként definiálni. Pliniuson keresztül pedig kapcsolatba hozható Apellész példáján keresztül a „Görög 4 szín palettával”.
Sajnálatos tény, hogy a 20. század közepétől uralkodóvá vált konceptuális művészet gyakorlata, öncélúan teljesen kiforgatta a művészet kifejezést eredeti jelentéstartalmából. Hiszen a koncepcionalizmus szerint, a gondolat, és az előre való fejlődés, az újító szándék, előbbre való, mint az esztétika, és az érthetőség. Ekként újradefiniálták és ezzel kisajátították a művészet fogalmát, jelentéstartamát.
A tájképfestészet és a csendélet kialakulása
A korai reneszánsz idején a táj nem létezett önálló témaként a képeken. Ebben az időszakban a tájképfestészet, elsősorban kiegészítő motívumként szerepelt, célja pusztán a kiegészítés volt. Akkoriban vallási és mitológiai témák adták a festmények mondanivalóját. Ezeknek a jeleneteknek a háttereként használtak táj motívumokat. Erre jó példa Leonardo da Vinci és Tiziano festészete.
A 17. században a tájképek már kissé erőteljesebb hangsúlyt kapnak a képeken, eben a korszakban már ténylegesen tájképfestészetről is beszélhetünk. Ugyanakkor erre a korszakra jellemző az idealizált táj festése. Az Itáliai festészetben, valóságosan nem létező eltúlzott tájakat festettek, főleg a fényekre terjedt ki a festők figyelme, megpróbálták a fényt minél szebben ábrázolni.
A holland tájképfestészet kiemelkedő alakjai e korból, Goyen, Hobbema, Cuyp, Salomon és Jacob van Ruisdael. A Holland tájképfestőknél a tájkép, mint téma, egyfajta hazafias érzelem megnyilvánítása volt, melyben nagy szerepet játszott a Spanyoloktól való függetlenedésük. Az addigi katolikus témák helyett elkezdték a számukra oly kedves Holland tájat bemutatni.
Mindkét iskola gyakran használt a tájképeken ember alakokat, melyek valamilyen tevékenység közben voltak ábrázolva. Ezeket hívjuk „Staffage” figuráknak. Ezek a staffage-ok (stafázsok) a képnek mintegy mellékszereplői voltak. Ahol a fő mondanivalót mindinkább átvette a táj.
Az első csendéleteket Caravaggio nevéhez kötik. Caravaggio - Gyümölcsök kosárban. Itt jegyezném meg, hogy a Magyar nyelvű Wikipédiában a csendélet tárgyszó alatt ez az adat rosszul szerepel! Ott ugyanis azt írják, hogy „Michelangelo és Caravaggio nevéhez fűződik”. A valóság az, hogy csak Caravagioról beszélünk. A félreértést az okozza, hogy Caravaggio születési neve: Michelangelo Merisi (vagy Amerighi ) da Caravaggio (1571-1610) Őt azonban pont a névazonosságból fakadó félreértések elkerülése végett a művészettörténetben csak Caravaggio-ként említik. De nem azonos Michelangelo Buonarottival (1475-1564) a Dávid alkotójával és a Sixtus kápolna mennyezetfreskójának festőjével!
Visszatérve a témához, a csendélet festmények sokszor szimbolikus jelentéseket, allegorikus utalásokat tartalmaznak. Gyakran ábrázolták az elmúlást, vagy feltámadást, esetleg az életet szimbolikus módon.
A 18-19. század festészete és a modern művészet hajnala
Kezd divatba jönni mind az uralkodó réteg, mind a polgári középosztály körében is a festészet, mint hobby gyakorlása. Nagyon sokan kaptak kedvet a festészet gyakorlásához, és sok esetben a tehetség hiányát az anyagismeret hiányának tulajdonították. Elkezdték keresni a „régi mesterek titkos receptjeit” feltételezve, hogy a nagyszerű alkotások valami titkos csodaszerek használatának tudhatóak be.
Szinte alkimista tevékenységet fojtatva kísérleteztek sokszor egészen hajmeresztő receptúrákkal, egzotikus anyagokkal is. Ebből az időből rengeteg rossz állapotú kép maradt (vagy éppen nem maradt) fenn, ezeknek a balul sikerült kísérletezéseknek a következményeként. A 19. század közepén feltalálják a tubust, és a festők elkényelmesednek, elveszítik a kapcsolatot az anyaggal.
A 19. század, a festészet egyik legmozgalmasabb évszázada volt. A század első felében, a festők egy része Klasszikus festőként folytatta a 17-18. századi hagyományokat, természetesen felhasználva mindazt a tudást, amit eleik létrehoztak. Rájuk főleg a fény -árnyék hatások érzékeltetése volt jellemző. Témáik gyakran voltak az antik Görög és Római korból származó történések, figuráik ruházatán is megjelentek az ókori ruházat mintái. Fontos Klasszicista festők voltak ebben a korban, Jacques-Louis David és Jean-Auguste-Dominique Ingres.
A festők másik része a Romantikus műfajban dolgozott. Rájuk jellemző volt, a drámai hatások megjelenítése, melyeket néha eltúlozva, akár idealizálva ábrázoltak. Sokszor merítve a fantáziájukból egy-egy képi elemet. Romantikus festők voltak, pl. Ferdinand Victor Eugène Delacroix és Francisco José de Goya y Lucientes.
Aztán ott voltak még a Realisták. Ők igyekeztek mindent úgy festeni, ahogy azt a valóságba látták, annyi különbséggel, hogy figyelembe vették a festőiség fontosságát, mint kifejező eszközt. Ez megjelenik mind az ecsetkezelésben, mind a komponálásban. Realista festő volt pl. Jean Désiré Gustave Courbet.
Ezzel szemben a naturalisták, a valóságot, ténylegesen a valós önmagában ábrázolták.
A 19. század derekán feltalálják a fényképezést. A 20. század hajnalán gyökeresen megváltozik a művész - különösen az avantgárd művész - szerepe. Feladata immár nem a valóság ,,megszépítése", hanem az, hogy kíméletlenül leleplezze és kigúnyolja a társadalom képmutatását. A múlttal való szakítás jegyében a század első felében jó néhány csoport és kiáltvány születik egymással párhuzamosan: kivétel nélkül az új kirobbanó erejű akarása hatja át őket. A legfontosabb stílusirányzatok (expresszionizmus, kubizmus, futurizmus, absztrakt művészet, dadaizmus, szürrealizmus) mind-mind a maguk sajátos hangján, sokszínűen átalakítják a művészet arculatát. Olyan alkotók (Kandinszkij, Matisse, Boccioni, Marinetti, Picasso, Braque, Léger, Mondrian, De Chirico, Carra, Miró, Magritte, Dalí és mások) tevékenykednek ebben az időszakban, akik - életművük máig tartó hatásával - meghatározó alakjaivá válnak a XX. század művészetének.
A művészettörténet a társadalomtudomány egyik ága. Az építészet, a képző- és iparművészet fejlődésével foglalkozik. A művészettörténet írásának igénye már ókori görögöknél és rómaiaknál is felbukkant. Ez három tényező együttes jelenlétén alapult: a művészet részben vagy teljesen önálló voltán, az erről kialakult esztétikai reflexión és a történelem-, történetiség-tudaton. Ismeretes, hogy az athéni demokrácia virágkorában egyes szerzők különböző „stílusokról” és „iskolákról” beszéltek, idősebb Plinius írásai pedig tartalmaznak különféle művészeti írásokat is. Ha ezeket nem is lehet teljesen a mai értelemben vett művészettörténet-tudomány részének tekinteni, páratlan források.
tags: #menci #kepszerkeszto #program